A Tubular Bells óta eltelt tíz év sok változást hozott Mike Oldfield művészetében. A korai évek progresszívebb hangzása szépen lassan átadta a helyét a hagyományos pop-rock kereteknek; azonban ezekben a rövidebb, slágerlistára szánt dalokban is ott rejtőzik a művész igénye arra nézve, hogy szokatlan megoldásokat rejtsen a három-négy perces szerzeményekbe. Mai füllel visszahallgatva az ekkortájt született slágerszerzemények frissen szólalnak meg; a csipetnyi progresszivitás, amely még mindig jól hallható, remekül illeszkedik a rövid, kompakt keretekhez, így elmondható az, hogy sikerült úgy maradandót és érékeset alkotni a művésznek, hogy az egyszerre kielégíti a szélesebb közönségréteget, valamint a vájtfülűek igényeit is.

Az 1983-as Crises egy nagyon fontos mérföldkő a művész életútjában, hiszen a Moonlight Shadow hatalmas sikere akkora lendületet adott Mike Oldfieldnek, hogy az évtized végéig az egyre erősödő popzenei keretekben sikerült újra felépítenie önmagát- ezzel meglepve a rajongótábort és a szakmát is.

CRISES - 1983

A nagy visszatérés lemeze, amelyen kiválóan vonultat fel mindent, ami az elmúlt években a művész munkásságát jellemezte, ugyanakkor itt már a modern pop-rock keretek is fontos szerepek kapnak. Az címadó Crises markáns gitártémái és az elektronikus megoldásai újdonságként hatnak, azonban a mű szerkezete kiválóan beillik a Tubular Bells és a Taurus által képviselt sorba a változatos rövidebb szekcióinak köszönhetően. A korong másik oldalán az új irányvonal hallható; a blues rock elemeire épülő Shadow on the Wall Roger Chapman előadásában fontos pontja az albumnak. Maggie Reilly éteri harmóniái mellett sem lehet elmenni, mivel a Moonlight Shadow, amely egy nagyszerű folk-rock dal, a toplisták élére röpítette a művészt. Az énekesnő nemcsak itt, hanem a Foreign Affair-ben is hallható, amely már a popzene berkeibe vezeti el a zenehallgatót, egy kis elektronikus csavarral.

A művész régi barátja, Jon Anderson, aki többek között a Yes zenekarral emelkedett magasra, is közreműködik a lemezen, az ő előadásában hallható In High Places ugyancsak a könnyedebb vizekre evez kortárs hatásokkal fűszerezve.  A címadó szerzemény mellett hallható még itt egy rövid instrumentális dal, a Taurus 3, amely szinte teljes egészében gitárokra és ritmushangszerekre épül. A flamenco-ra hajazó zenei világ erőteljes ritmustémái ugyancsak figyelemre méltóak, azonban a cím ellenére semmilyen hasonlósággal nem bír a ciklus másik két darabja felé. A nagylemez nagy előnye az, hogy itt még egyensúlyban van a korai idők komplexebb világa, valamint a már tökéletesen kidolgozott popzenei hangzás, amely az évtized további lemezein egyre erőteljesebben lesz jelen.

Ugyanebben az évben jelent meg a Killing Fields (Gyilkos mezők) című film hanganyaga is, amely bizonyos pontjaiban ismét a régi progresszív művészt mutatta meg. A kislemezen kiadott Etude már az billentyűsök és a szintetizátorok bűvöletében adott új keretet és lendületet Oldfield további művészi útjához.

ISLANDS – 1987

A nyolcvanas évek közepétől Maggie Reilly helyét a norvég Anita Hegerland veszi át, aki az 1985-ben megjelent Pictures in the Dark kislemezzel debütál sikeresen. A dal már megelőlegezi a két évvel később piacra kerülő új album hangulatát. A világzenei elemeket tartalmazó Islands még mélyebben merül a korszak popzenei világába, és inkább tekinthető szerzői lemeznek, ahol a vendégénekesek játsszák a fontos szerepet. A napfényes, trópusi tengerpartok hangulatát kiválóan visszaidéző korong egy letisztult, népzenei elemekkel megtűzdelt instrumentális dallal indul. A The Wind Chimes egy igazi stíluskavakkád, hallhatunk benne hosszú, meditatív részeket, valamint balinéz kórust is, azonban a szintetizátoroknak köszönhetően egy jóval lágyabb, éteribb hangulat részesei lehetünk, mint a korábbi nagyívű szerzemények. Az önálló dalok közül a címadó Islands az, amely a legnagyobb sikert aratta. A sodró hangvételű rockballada, amelyet Bonnie Tyler énekel, kiválóan hozza az évtized végének trendjeit.

Ezzel szemben a Flying Start – Kevin Ayers előadásában – egy laza, napfényes hangulatot árasztó szerzemény, amely inkább a Tom Petty által képviselt soft rock zenei világához áll közel. A másik dal, amelyet férfiénekes szólaltat meg, a Magic Touch, amely a címadóhoz hasonlóan a korong karcosabb vonulatát képviseli. Jim Price előadását az európai kiadáson hallhatjuk, azonban az amerikai kiadáson Max Bacon működik közre. Anita Hegerland három felvételen is hallható; a North Point lágy lüktetése, a The Time Has Come különleges ritmikája, valamint a When the Night's on Fire - amelyben a címadó szerzemény dallamíve visszaköszön - éteri hangvétele ugyancsak kiváló bizonyítékai Oldfield popzenei tehetségének. Annak ellenére, hogy ezek a dalok már fényév távolságra vannak a Tubular Bells és az Ommadawn progresszív hangvételétől, mindenképpen fontos részei az életműnek.