PLATINUM - 1979

Az Incantations új távlatokat nyitott a művésznek, aki először a diszkóba kacsint ki egy sikeres kislemez (Guilty) keretében, majd az amerikai jazz-rock felé veszi az irányt. Ez az első alkalom, amikor a művész már a kompaktabb, rövidebb kompozíciókat részesíti előnyben. A négy részből álló Platinum-ciklus erre kiváló példa; az Airborn inkább a dzsessz-rock felé kacsint ki, a címadó szerzemény viszont a blues irányába mozdul el. A harmadik tétel, a Charleston érdekes találkozási pontja a múlt század húszas évei táncos világának és az elektronikus, már-már diszkós megoldásoknak. A finálé, a North Star pedig a régi Oldfieldet idézi fel-egy repetitív, játékos csavarral. Az önálló zeneművek nagy részében ismét a dzsesszé a főszerep; az Into Wonderland, akárcsak a Gershwin-feldolgozás, az I Got Rythm a két világháború közötti időszak zenei világát hozza vissza Olfieldesen, míg a lágy, csendes Woodhenge visszapillant az Ommadawn-ra jellemző folkos hangvételre. A Punkadiddle pedig egy ironikus stílusgyakorlat, amely a sokak által kedvelt punk-ot veszi górcső alé. A szokatlan hangvételű lemez érdekessége, hogy a művész akkori barátnőjéhez írt Sally szerepelt eredetileg az Into Wonderland helyett, azonban kiadói nyomásra lekerült a korongról. Amerikában az album Airborn címmel volt kapható, amelyen a Woodhenge helyett a már sikert aratott Guilty kapott helyet.

QE2 – 1980

A nyolcvanas évek beköszöntésével Oldfield ismét a folk rock felé indult el, ezúttal jóval modernebb megközelítésben; több szintetizátorral és modern stúdiótechnikai megoldások segítségével. Az ismétlődő formák, és az amerikai hangzás helyett újra visszaköszönnek az afrikai dobok és az ír népi hangszerek. Az albumot nyitó Taurus 1 egy nagyszerű darab, amely akár lehetne az Ommadawn felújított, gyorsabb változata, mivel a művész életútjának legszebb pillanatait vonultatja fel egy tízperces kompozíció keretében. A címadó QE2 is követi ezt a megújult hangzásvilágot; indulószerű ritmusa és erőteljesebb gitár és dudatémái kiválóan illeszkednek az indulószerű ritmikához. Az ABBA-feldolgozás, az Arrival ugyancsak szép pillanata a lemeznek. A kelta hangvétel a többi szerzeményben is jelen van, így az afrikai dobokban gazdag Celt, és a hasonló hangulatú Mirage is ehhez a vonulathoz tartozik. A vokóderrel gazdagított, fantázianyelven írt Sheba is fontos pontja az albumnak. A lágyabb vonulatot a Wonderful Land és a Molly képviseli. A lemez a remek dalok mellett azért is érdekes, mert a dobok mögött több dalban Phil Collins hallható, és ez az első alkalom, hogy az éneksávokért a skót énekesnő, Maggie Reilly felelős, aki néhány évvel később a művész legnagyobb sikereihez is hozzájárul. A QE2 egy vízválasztónak tekinthető a zeneszerző életművében, mert kiválóan szintetizálja a hagyományos, Oldfieldre jellemző hangzásvilágot a korszak elektronikusabb hangvételével.

FIVE MILES OUT – 1982

Egy karcosabb, rockosabb korong, amelyen már tetten érhető az a pop-rock hangzás, amely az évtized későbbi lemezein teljes mértékben kibontakozik. Egy majdnem katasztrófába torkolló repülőút ihlette a zenei anyagot, amelyen Maggie Reilly itt már főszereplőnek tekinthető. Az ő előadásában hallható Family Man már egyértelműen a sikerdalok felé mozdul el. Az albumot nyitó Taurus 2 több téma variációja, azonban itt kiemelt szerepet kapnak az énekbetétek, valamint azok a visszatérő témák, amelyek az album többi dalában is visszaköszönnek.  A másik hosszabb hangvételű darab (Orabidoo) altadódalként indul, majd a vokóderek és a szintetizátorok belépése után már egy teljesen más világba viszi el a hallgatóságot. Az instrumentális Mount Teide már megelőlegezi a két évvel későbbi filmzenelemez világát. A kislemezként is nagy sikert aratott címadó dal elektronikus folk-rockos hangvétele kiválóan összegzi az album lebegő, mégis mozgalmas hangvételét, ugyanakkor remek példája annak, hogyan lehet egy rövidebb, populáris hangvételű kompozícióba progresszív elemeket is belecsempészni. A Five Miles Out amellett, hogy Oldfield egyik legjobb lemeze, egy kiváló felvezetése a zenész új korszakának, amelyben már a rövidebb, slágeresebb kompozíciók hozzák majd el a sikert a sokoldalú hangszerjátékos számára.

A hetvenes évek második fele és a korai nyolcvanas évek annak ellenére, hogy a művész két nagy korszakát fogják közre, mindenképpen figyelemre méltó produkciók időszakának tekinthetőek.

                                    (Folytatjuk)

Lemezborítók forrása: saját lemezgyűjtemény, valamint az Universal Music Hungary

Zenei sorozatunk előző része itt olvasható!