Hajdrik József, poéta

Kinek a boldogsága?

Tavasz volt, napfényes délután. Épp egy terebélyes platánfa lombjának árnyéka alatt hűsöltem, amikor a liget tarka virágai között megpillantottam a mámortól önfeledten repdeső lepke-párt. A színpompás, törékeny testű kis pillék, szinte bele vesztek a kék jácintok, a piros fejű tulipánok, és a sárga kikericsek látvány világába. Észre sem vettem, hogy gondolataim hangosan mondogatom: – Lám, mit tesz a tavasz?! Boldogságot hoz! Szerelemtől bódult, gondtalan életet, remény-telt, szép jövőt ígérő,bámulatos képeket.

Elmélkedéseim gondolatfonalát ekként szövögettem, midőn az idilli hangulatot egy óvódás-csoport tagjainak önfeledt zaja törte meg.

A park puha pázsitján, mint szivárványos üveggolyók, úgy szóródtak széjjel a gyerkőcök. Futkostak, sikongtak, zabolátlan kis csikókként nyihogtak. Rakoncátlanságuk a régmúltat idézte fel bennem. – Néztem, ahogy pajkosan ugrándoztak. Hallgattam a vérpezsdítő tavaszi zsibongást. Csoda volt minden perc. Egyszerű, tiszta-szép! - Íme, ennyi kell csupán a boldogsághoz. Lelki béke, nyugalom, és a felhőtlen jövő reménye.

Indulni készültem, betelve látvánnyal; az élet szépségeivel, amikor egy szöszi kislány váratlanul elém lépett. Összezárt, kicsi öklében valamit szorongatott. Huncutul rám mosolygott, és így szólt: - Bácsi! Ezt neked hoztam, hogy te is boldog legyél! – Ekkor a csöppnyi ujjacskák engedtek a szorításból. Tenyere mélyén megláttam ajándékát, az egyik kis pille, immár élettelen testét.

A szerelem ára

Egyszer volt, hol nem, de valamikor biztos élt a kerek mező kellős közepén, a kéklő szarkalábak, és a fehér szirmú kamillák között, egy hímes-szárnyú lepkepár; Pillangó Pál, valamint Lepke Lenke.

Egész nap virágról-virágra szállva kergetőztek a szénaillatú rét fölötti légtérben. Amikor megpihentek valamely bársony-puha virág szirmain, a fiú szerelmetes szavakat suttogott Lenke füleibe. Ám ő csak legyintett egyet szárnyaival, és huss, máris tova röppent. Így kacérkodott, incselkedett, mi több hitegette az ifjú pillangó fiút.

A baj akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy érdeklődési körük nincs szinkronban egymással. Pál imádta a délibáb látványát, a fű zöldjét, a rét tarkaságát. A patak csörgedezése lenyugtatta, szinte zene volt füleinek. Imádta a gyöngyharmatos hajnalokat.Ellenben a lepkelány szeretett délig lustálkodni. Idegesítette a patak csobogása. Giccsesnek tartotta a mezei virágok tarka színeit,formáit. Mindent, mindenkit állandóan kritizált. Senki, és semmi nem volt kedvére való. A lány önző, féltékeny, racionális, és keményszívű volt. A fiú érzékeny, idealista, ábrándozó, lágyszívű, örök-szerelmes típus, aki nagyon vágyott arra, hogy intim kapcsolatba kerüljön választottjával. Mindent megtett azért, hogy elnyerje a kényes lány kegyeit. Így a lepkelány könnyű szerrel vált a fiú zsarnokává.

- Csak egy csókot kérek drágám! – vette könyörgőre Pál a szavait.

- Majd kapsz, ha bebizonyítod, hogy tiszta szívvel szeretsz, és mindent megteszel értem. - Tudod mit? Törd le szárnyaid, ha igazán szeretsz! Ugye megteszed ezt a csekélységet nekem?! Léci, léci, léci...!

- Csekélységet? De hisz ez a létem; a szárnyalás!….. Na jó, nem bánom, tessék, itt van a két kisebbik szárnyam. – És a fiú fájdalomtól kábultan, de átnyújtotta kis szárnyait.

- Hát csak ennyi áldozatra vagy képes a szerelmemért? – hüppögött a sírásával küszködő pille.

- Ne sírj, gyönyörű szerelmem! Ha ez megvigasztal, tessék itt vannak a szépséges, hímporos vezér-szárnyaim! Csak arra kérlek, ne sírj! - Most már megcsókolhatlak, Tündérem?

- Várj még ezzel! Engem nagyon zavar a fejeden hímbálozó két szarvacska. Engedd meg, hogy letörjem, így nem lesz akadálya közelségünknek!

- Tessék! Itt van a kezedbe adom csápjaim. Igaz, ezzel tájékozódtam a világban. Ez volt a radarom, a fejdíszem. Láthatod,érezheted, hogy miattad mindenem feláldoztam, csak szeress, hisz te vagy az életem értelme!

- Miket beszélsz?! Szeressek, egy ilyen csupasz férget? Nézz már tükörbe, hogy nézel ki? - Szánalmas vagy, még egy nyamvadthernyó is különb nálad!?