„Hiszem, hogy úgy húsvét táján lejön majd az Isten hozzánk...”

Hiszem, hogy úgy húsvét táján                                              

Lejön majd az Isten hozzánk

És feltámad dicső fényben

Meseország - Magyarország.

(Móra László)

A húsvétot keresztény ünnepként tartjuk számon, de talán sokan hallottak már róla, hogy az úgynevezett keresztény ünnepek nem együtt születtek a kereszténységgel. Évezredek óta létező, természeti jelenségekre épülő, afféle mágikus rituálék sora jelent minden egyes ünnepet, így a húsvétot is.

A régiek ez idő tájt gyakorlatilag a termékenységet ünnepelték, noha az idők során az a tudás, ami magát az ünnepet életre hívta, elhalványult, sőt, látszólag el is veszett, mégis, a hagyományok őrzésének köszönhetően, a mágikus rituálék évről-évre ismétlődtek. Hogy miért is lett belőle feltámadás ünnep?

Nos, a húsvét gyakorlatilag valóban a feltámadásról szól. A tél végeztével, tetszhalál állapotából ébredő természetről, amikor is az elvetett mag, miután hónapokig szunnyadt a földben, hirtelen erőre kap, de nem ám akármilyen erőre! Csak gondoljuk végig, hogy azt a keményre tömörödött, sokszor keményre taposott, télen csonttá fagyott talajt hogyan, miféle erőnek engedelmeskedve, miféle erőtől hajtva töri át az az apró, látszólag gyenge száracska, melyen megjelennek az első sziklevelek! Emberi erővel, emberi eszközökkel gyakran csődöt mondunk, amikor évek óta parlagon hagyott földeket remélünk ismét termővé tenni, ám a természetnek, annak az apró kis sziklevélnek ez sosem jelenthet gondot. Mert azt a levélkét sokkal nagyobb erő járja át az emberi erőnél, és annak összes eszközeinél. Ellenállhatatlan erő vezérli. Ugyanaz, ami az életet egykor létrehozta, és azóta is fenntartja.

Ezt a mindeneket mozgató, és fenntartó életerőt igyekeznek éltetni, mozgatni, működtetni, felerősíteni az ősi húsvéti szokások. A régiek iparkodtak minél alaposabban megmártózni a világot ilyenkor átitató energiákban, melyek tulajdonképpen a kozmikus hajnal energiái. A pillanat, amikor a pitymallatból hirtelen felizzik, és mindent elönt a Nap első sugarainak ragyogása, amikor visszavonhatatlanul győz a fény, a világosság, s a boldogan daloló madársereglet énekén keresztül a Természet szól, fűhöz, fához, állathoz, emberhez:

Ébredj!

A húsvéti tojás, a húsvéti nyúl, bárány, barka mind-mind a szaporaságot, a bőven termőséget szimbolizálják. A színeikkel csakúgy, mint formáikkal gyönyörködtető tavaszi virágok önmagukért beszélnek. A régiek szép világot teremteni vágytak, s az ünnep energiáihoz ekként rendelték hozzá az örök szépséget. Tarkabarka, meseszép tavaszi virágok lepték el a világot épp úgy, ahogyan később, a magyar hagyományban a házak falát, és a menyecskék öltözékét is.

A locsolkodáshoz eredetileg használt, mindeneket megtisztító, és tápláló víz magát a szóban forgó természeti erőt szimbolizálja, ami ebben az időszakban mintegy rázúdul a világra, s benne mindenre és mindenkire. Ebből az energiából sosem lehet elég, sosem lehet túl sok, hiszen amit ilyenkor begyűjtünk, abból kell élnünk egészen jövő ilyenkorig. Ez az energia a lendület, ami mozgatja a világot egész esztendőben, s akinek kevés jut belőle, annak túl korán fogy el, az - szimbolikus értelemben – képtelen lesz megérlelni a maga gyümölcsét.

Hogy az emberek biztosak lehessenek a dolgukban, ezért tették szokássá a húsvéti locsolkodást, amikor is a lányokat, asszonyokat jó alaposan ellátták a „kezdet” bőven tápláló energiáival. A régiek szótárában a természet, a földi – materiális, anyagi - világ egyenértékű volt az asszonnyal – német „die mutter”, angol „mother”, a magyar „anya” -, nem más, mint az ANYA-G szinonimája. Az anyagi világ a lányok, asszonyok öntudatlan mágiájának terméke, bőven termő, szépséges, bőségben létező anyagi világot csak a „kezdet” energiáival gazdagon átitatott asszonyok képesek biztosítani. Nem véletlenül eredezteti a finn teremtés eposz a világot, a létezést egy tojásból, ahogyan a gyermek megnevezése sem véletlenül az, ami, hiszen régebbi értelmezése ennek az ősi magyar szónak „jer meg”, „gyere meg”. Ősanyáink hívták, várták, óhajtották a gyermekáldást, a kicsinyke élet még valóban áldást hozott, az őt hordozó édesanya áldott állapotban volt.

A kereszténység európai vallássá való kiterjedését nagyban elősegítette, hogy a már megszokott, ősi, elhagyhatatlan hagyománnyá vált szokásokat megtartotta, még ha más magyarázattal szolgált is azok mellé, egy teljesen új, eltérőnek tetsző szimbólumrendszert állítva az emberek elé. Ám a „feltámadás” attitűdjében tisztán felismerhető a régi hitrendszer egyik legfontosabb eleme.

Húsvét közeledtével igyekezzünk hát áldásként szórni egymásra ezt az energiát, minden egyes szavunkkal, pillantásunkkal, cselekedetünkkel. Adjunk egymásnak annyit belőle, ami egész esztendőre elegendő, hogy biztosan mindenki megérlelhesse a maga gyümölcsét, és az a gyümölcs édes, zamatos legyen, amit örömmel fogyasztunk.

Minden Kedves Olvasónak azt kívánom, hogy ő maga legyen az áldás, s áldásként úgy a közelgő húsvéti ünnep idején, akárcsak máskor, minél többet szórjon önmagából – azaz minden pozitív emberi tulajdonságából – a világra, szeretteire, az emberiségre!

Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,

És neki szánok lombot és zenét.

(Juhász Gyula)

Áldott, békés, boldog ünnepet kívánunk!

A cikk nyomtatott változata megjelent a tápiószelei Különvélemény című kiadványban.