Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő 

Október végén, november elején a természet színeinek palettáján domináns a megfakult okker és a vizes rozsdabarna. Az idei vénasszonyok nyarának talán utolsó harmadának napjait éli, nyüstöli a huszonegyedik századi dél – zalai. Odakinn erőlködik a Nap, de langyos melege, kopott fénye messze van már a nyári hétágtól. A Vásárcsarnok környékén mintha temetésre készülnének a városlakók. Majd’ minden ember kezében ott a virág, a mécses és a koszorú. Meg – megállnak, s beszédbe elegyednek egymással az ismerősök, még az ismeretlenek is. – Emlékszel? Hogy is volt? Tudod, már egy éve, hogy elment! – a külső szemlélőnek rébuszoknak tűnhet mindez, ha nem tudná, Mindszentekre, Halottak Napjára készül Kanizsa és a környéke is.

A városi temető már napok óta benépesül, pedig még az emlékezés napja odébb van egy kicsit. A távol élők mindig előbb jönnek az itt eltemetett halottaikhoz. De az itt élő is hamarabb utazik el a távolban nyugvó szeretetthez, hiszen vissza is kell érni elsejére, mert itt is várja valamelyik temetőben „valaki”. Az élet az csak ilyen, mert van, akinek már eltávozott a kedves, a szülő, a gyermek…

Halottak Napján emlékezünk a szeretteinkre, a barátainkra és az ismerőseinkre. Emlékezünk az itthoni sírkertekben is a múltra, a mosolyokra, az ölelésekre, és valamilyen szinten készülünk mi is az ismeretlenbe. Spiritizálunk, aztán megbocsátunk, és reményeink, hitünk szerint bocsánatban részesülünk. Gyertyák lángja mellett találkozik a múlt és a jelen. A két nagy öreg együtt üzen a kicsinek, a jövőnek.

Az üzenet nem is lehet más, mint az: a gyertyák ellobbannak, a virágok elnyílnak, elszáradnak, de az emlékek, a visszaemlékezések, a volt, illetve holt emberi életek értékeinek megtapasztalásai örökségül kell, hogy szolgáljanak útmutatóként az itt maradóknak…

Mégis anyatejillatú a csend

A mához oly távoli születésem. Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött. A tuják és fenyők között, a lankás domb mögül felkelő Nap kíváncsian néz le a megtévedt látogatóra; tekintetében az olvadó aranyfekete árnyú könnycsepp.

Közelítek bölcsőm ringatójához, de másfél méter mélyen nyugszik születésem édes szószólója. A napkelte, s a korai cinke megdöbben, nem értik, mégis, miért anyatejillatú a csend.

A majd’ elfelejtett síron, a nefelejcs, s a kökény kékjében pirul a gyermeki késés szégyenétől a hajnalharmatos tulipán, s tán még a tavalyelőttről ott maradt árva árvácska.

A napkelte édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra. Szívemet a hiány markolja, megszólalásra bír a vajh’ miért felejtés, s a már kései köszönet.

Megkésett jöttömet nem értik az aludni vágyó baglyok, nem értem én sem, de hiszem, nem csak remélem, anyám tudja a miértre a választ.

Bár másfél méter mély és tizenöt év választja el a tegnapot a mától, nem a hiánytól fényezi arannyal a napkelte a tájat. Mindent megbocsátó anyámat látom a sírok felett, s felettem, a fekete fecskékkel az ég felé repülni:

Szárnykezében a most elhozott egy szál fekete rózsa, s mint régen, engem féltve és szeretve, még nem el nem késett üzenetként, felém integet…

Képek forrása: Pixabay 1. flyupmike 2. Andi_Graf 3. karigamb08