Kedvelj minket a Facebookon!

A FENEKETLEN

Írta: Bern Andrea 2016. 09. 06.

A Feneketlen-tó csak néhány perc séta volt a szakkollégiumtól, a nagy múltú Eötvöstől, ahol egyetemista éveim alatt laktam. Az ember leszaladt a zöld Himfy lépcsőn, (aminek tetején a századelőn az Eötvös fiú kollégistái meztelenül cigánykerekeztek vasárnap délelőttönként, hogy a körtéren sétáló úrilányokat botránkoztassák) és beelőzve a 61-es villamost, már el is érte a tavat, ami ott ült a Villányi út partján, mint egy virágos kalapú, kicsit piszkos körmű, de szép zöldszemű hippilány.

Sok régi eötvösös lábnyomát őrizte ez az útvonal. Kodály Zoltánét, többek között, ő a feketerigók miatt szerette azt a tópartot.

„Tiszta oktáv!” kiáltott fel egy-egy jól sikerült trillára a kollégista legendák szerint, mutatóujját magasba emelve. Én tanulni jártam oda, a júniusi vizsgaidőszakban, hogy a vadkacsákat nézve elhitessem magammal, hogy már nyaralok. Illetve Kodály miatt is, egy kicsit, persze, akivel egy városban születtem, s akinek a mellszobrát a kollégium lépcsőjén a fiúk esténként a lányzuhanyzó üvegablaka felé fordították, hadd legyen öröme, s mi lányok, bár rendszeresen visszaforgattuk a sarokba büntetésbe, nézze csak a málló vakolatú falat, azért szerettük.

Júniusi nap volt, ültem egy bokrok között bújó padon a sétányon, tanultam – és verseket írtam a fiúhoz, a szőkéhez, aki tizenkét évvel volt idősebb nálam, s vőlegény volt, de én azért szerettem.

Vagy legalábbis szentül meg voltam győződve erről. „Menj innen!” – Koppantott felülről fejbe hirtelen egy hang. „Pardon?” – ébredtem fel épp egy verssorból, valami nehéz felhőkről a fák felett, amik a fiú nevét suttogták. „Menj innen, ez az én padom!” – és egy fagyásoktól töredezett, maszatos kéz már le is huppantott mellém egy pokrócot, és három, kenyérhéjakkal, és ruhákkal tömött bevásárlószatyrot. A világért meg nem mozdultam volna. A maradék helyre kuporodott hát be, háton fekve, térdeit felhúzva, mozdulatomat megelőzve néhány oldalnyi ókor szigorlat jegyzetemet felmarkolva. „VIII. Egyiptomi Dinasztia. II. Noferkamin Anu”- olvasta, betűzte fennhangon, a füzetoldalt egészen a szeme elé húzva. Hümmögött is sokatmondóan hozzá, elhúzódó szájszöglettel.

„Te. Nincs egy százasod? Akkor maradhatsz.” – tette hozzá végül. Adtam neki kettőt, csak hogy békében legyünk végre, és visszatemetkeztem a keleti szöveggyűjteménybe.

„II. Noferkaré, Noferkauhór Khulpap, II. Noferirarké Demedzsibtaui” – hallottam fél füllel, ahogy motyogja. Oldalra nyújtottam még egy százast, csak fejezze be a jegyzeteim hangos kibetűzését. De nem fogadta el. Fejünk felett hangos trillára zendített egy rigó. Szomszédom felpillantott. „Tiszta oktáv!” – mormogta ásítva. Megakadt a gondolatom a könyv felett. Először néztem meg igazán, ezt a dohánytól sárgult szakállú, kortalan, fagyástól barázdált arcot. Ezt a beesett mellkasú kis embert, júniusi melegben is maga köré tekert télikabátban, a foszlott, szürke zoknit, a kenyérhéjat tépkedő, maszatos körmöket.

„Eötvös kollégium?” – kérdeztem. „Igen”- bólogatott büszkén.

„324-es szoba. történelem-egyiptológia - ógörög szak, 1972.” – „Te. Nincs egy szál cigarettád?”- tette hozzá egy pillanatnyi csönd után."