Fotó: alterna2 via VisualHunt.com / CC BY

A Limerick-i formáció története azonban korábban, 1990-ben kezdődik, amikor a két testvér, a gitáros Noel és a basszer Mike Hogan a dobos Fearghal Lawler társaságában zenekart alapít The Cranberry Saw Us néven, amelyben akkoriban még Niall Quinn állt a mikrofonok előtt. Az énekes kiválása után egy meghallgatáson bukkannak rá Dolores O’Riordan-re, aki hamarosan a zenekar fő dalszerzője lesz. Az apró termetű, törékeny énekesnőt sokan hasonlítják az ugyancsak nagyszerű Sinéad O’Connorhoz, azonban akitől eltérően jóval kiegyensúlyozottabban, karcosabban és erőteljesebben szólal meg a dalokban.

A The Smiths komor, depresszív hangulatát ihletadó forrásnak tartó zenekar két, helyben terjesztett EP (Nothing Left at All, Uncertain) kiadását követően az Island Records segítségével készíti el első nagylemezét, amely az Everybody Else Is Doing It So Why Can’t We? címet kapja. Az 1992-ben megjelent korong még egy borongós, magába forduló zenei anyag, amely inkább az alternatív rétegzenék világába tartozik, mint a kortárs mainstream rockzenék között. Ennek ellenére mindenképpen figyelemre méltó anyag, köszönhetően olyan húzódaloknak, mint az intim hangvételű Pretty és a Put Me Down. A sikert a nagysikerű, csodálatos ballada, a Linger, és a dinamikus, ír népzenei elemekben gazdag Dreams biztosítja, amelyek már előrejelzik a második hanghordozó irányvonalát

A következő, 1994-es No Need to Argue már egy beérett, sokszínű zenekart mutat meg, amely otthonosan mozog a különböző stílusok között, legyen szó balladákról, népzenei elemekről, és pörgős rockdalokról. A Zombie monumentalitása mindenki számára ismert, azonban itt még olyan remekművekre bukkanunk, mint az életrajzi elemekre épülő Ode to My Family, vonósokkal gazdagított meghitt Dreaming My Dreams és az Empty, a torch song hagyományokra épülő címadó szerzemény, vagy a sodró, játékos Daffodil Lament. A lemez hatalmas sikert hoz mind eladási és művészi szinten, teltházas turnék, arany-, platina- és gyémántlemez-halmok társaságában a Cranberries a legnagyobb zenekarok közé emelkedik fel alig két év alatt. Az MTV Unplugged sorozatban is kiváló koncertet adnak 1995-ben.  

Ha sikerről beszélünk, a fény és ragyogás mellett az árnyoldal is fontos a Cranberries életében;   a turnék okozta stressz, valamit Dolores baleseteinek köszönhetően az 1996-os  To The Faithful Departed egy sötét, depressziós anyag. A jóval keményebb hangzásvilággal rendelkező korong ismét egy remekmű, hiszen tele van új és eredeti ötletekkel, ugyanakkor az előző korongok hangulata is hallható rajta.  A zenei rocklapok által lehúzott korong azonban sok fontos és szép pillanatot rejt magában. A punk-os hatásokat felvonultató, ironikus Salvation és a kétségbe esett kiáltásként ható Free to Decide mellett a hatvanas évek hangulatát visszacsempésző When You’re Gone, a politikus Bosnia, valamint a Daffodil Lament dallamvonalát továbbvívő erőteljes Electric Blue Eyes talán a leginkább figyelemre méltóbb dalok a korongról; azonban a korong nem tudja kifutni magát, Dolores egészségügyi problémái miatt, és emellett a To the Faithful Departed egy olyan útnak tekinthető, amely után teljes megújulásra van szükség, így a zenekar az elkövetkezendő időszakban a színpadoktól távol marad.  

Három évnek kell eltelnie, míg a zeneileg megújult formáció ismét képes színpadra lépni és új lemezzel jelentkeznie, amely a Bury The Hatchet címet kapja. A végeredmény egy jóval populárisabb korong, amely - néhány húzódaltól eltekintve- nem éri el az előző lemezek szintjét. A kidolgozatlan, már-már demo szinten maradt Sorry Sun, az elkapkodott Copycat, valamint az összecsapott Delilah jelzi azt, hogy a megújult utak ellenére a zenekar nem találja a helyét, azonban jónéhány remek szerzemény kimozdítja a lemezt a holtpontról. Az lírai Dying in the Sun, a napfényes, Sixpence None The Richer-es hatásokat felmutató Just My Imagination, a dinamikus Loud and Clear, valamint a második kislemezen kijött, az anyaság érzését középpontba állító Animal Instict azok, amelyek kiemelkednek a lemezen.  Az lemezt bemutató turnék során egy játékosabb, kevésbé komoly zenekart láthat a közönség, akik hatalmas lendületet kapva ismét az élvonalba emelkednek.

Azonban a 2001-es Wake up and Smell the Coffee, amelynek a célja az volt, hogy a korai lemezek hangzásvilágát hozza vissza, már nem éri el a korábbi lemezek szintjét. Az utánérzésekből táplálkozó lemez szürkének és középszerűnek érezhető, mivel alig van olyan dal a lemezen, amely az életmű korábbi darabjaihoz méltó lenne. A kislemezen kiadott Analyse még dinamikusnak tekinhető - annak ellenére, hogy a Dreams elemeire épül szinte teljes egészében  A This is the Day és a címadó szerzemény szinte egy az egyben a Promises átdolgozása, és az I Really Hope-ban pedig az Animal Instict motívumai köszönnek vissza. Egyedül a korongot nyitó Never Grow Old és a záró Chocolate Brown azok, amelyek kiemelkednek a jellegtelen zenei anyagból.

Az évezred elején a zenekar folyamatosan a színpadon van, és az első nagylemez 10. évfordulójára újra kiadásra kerülnek a Cranberries-albumok remasterelve, és kiegészítve ritkaságokkal és B-oldalas dalokkal. Azonban a 2002-es év nemcsak erről szól, hanem megjelenik a Stars – The Best of Cranberries, amelyen az összes Cranberrries-kislemez hallható, két új, remek dallal (Stars, New New York) kiegészítve. Ekkor már a zenekar titokban tervezi a következő, elektronikusabb irányba elmozduló nagylemezt, amely azonban sohasem készül el, mivel a Cranberries 2003 második felében bejelenti, hogy az elkövetkezendő évekre felfüggeszti a működését.

Azonban a tagok nem maradnak csendben a szünet alatt; Noel saját projektjével, a  Mono Band-del foglalkozik, Dolores pedig olyan előadókkal és formációkkal dolgozik, mint Zucchero, a Jam and Spoon és Angelo Badalamenti. Az énekesnő első szólóalbuma 2007-ben jelenik meg Are You Listening? címmel. Az innen kimásolt nagyszerű Ordinary Day sokak érdeklődését ismét a zenekar felé fordítja. A 2009-es No Baggage már egy komorabb, karcosabb produkció, amelyről a The Journey kerül kiadásra.

Az énekesnő szólókarrierje helyett ismét a Cranberries felé fordul, így az újra összeállt zenekar turnéra indul, majd egy újabb lemezt készít Roses címmel. A felvett zeneanyagon érezhető, hogy a többéves kihagyás jót tett, hiszen a régi Cranberries-es hangzás köszön vissza számtalan, remek ötlettel fűszerezve. A Conduct keringős ritmusai, a harmonikával fűszerezett Raining in My Heart, a lebegő Losing My Mind csak néhány példa a jobbnál jobb dalok közül. Az album megjelenését követően a formáció turnéra indul, majd egy rövid, csendes időszakot követően, amelyben Dolores a D.A.R.K. elektronikus formációval készít lemezt (Science Agrees – 2016), ismét új albumot terveznek, és ez már a jelenkor és a Something Else, amely napokon belül elérhető lesz vinylen és CD-n, valamint digitális platformokon is.

A Cranberries sokak számára a kilencvenes évek életérzését emelte egy magasabb szinte, ami így is van, mivel a formáció első három alaplemeze mai füllel is kiemelkedőnek számít. Lehet, hogy az aranykor már elmúlt, de nem szabad lebecsülnünk azt, hogy vannak még, akik az akkori hangulatot és életérzést csempészik vissza úgy, hogy az nem nosztalgiaként él tovább az egyre jobban elüzletiesedő zenei keretek között.

Lemezborítók forrása: Universal  Music Hungary/Magneoton/Sony Music Hungary