Párom szerint mániákus gyűjtögetők vagyunk. Szerintem meg csak ragaszkodunk a szeretett dolgainkhoz. Keresztmamám családi relikviákat gyűjtött, nagyanyám babákat, édesanyám mackókat, én meg megörököltem őket. Nem kell nekem ahhoz anyák napja, hogy eszembe jusson drága nagyanyám, hiszen legdrágább babája most is ott ül a kedvenc ósdi fotelban, szépen felöltöztetve, ahogy illik.

Nos, neki, a „Babának” története van. Nagyanyám 1908-ban született, s kilenc éves volt, mikor a „Nagy Budapestben” lakó keresztmamája életében először felvitte magához. Nagymamám először ült vonaton, villamoson meg pláne, a budapesti csodavilág elvarázsolta. Keresztmamája annak az Endresz Györgynek a sógornője volt, aki elsőként átrepülte az óceánt repülőgéppel. Büszkék is vagyunk a mai napig a híres rokonra. Nagyanyám az egyszerű életből hirtelen belecsöppent a jólétbe, a pesti forgatagba. Ámult-bámult, csodásan érezte magát, haza se kívánkozott. Ott egyszem gyerek volt, itt meg nyüzsgő család vette körül. Ott csak vele foglalkoztak, az ő kívánságát lesték, itthon csak egy apró lányka volt a sok gyerek közül. A keresztmama nem egyéb szándékkal vitte fel magához, mint hogy megmutassa neki, milyen vele ott az élet, s szeretne-e maradni... Örökbe… Merthogy neki nem adott az Isten gyermeket, s nincs, aki továbbvigye a nevet. S mint nagyanyám mesélte, maradt volna ő szívesen, de a szülők nem engedték. Hogyisne, Teruskát nem adjuk, micsoda gondolat!

Így hát, egy boldog nyár után haza kellett jönni. De, hogy ne érezze magát mégse olyan keservesen, hozhatott magával egy babát. Abban az időben ez a baba csudakülönleges volt, hiszen akkora volt, mint egy féléves igazi kisbaba, arcocskája tökéletesre festve, keze, lába külön mozgott, s gyönyörű, csipkés, főkötős, fodros ruhácskája volt. És ez a Baba – mert soha senki máshogy nem nevezte – végigkísérte nagyanyám életét. Lánykorát, felnőtt életét, nehézséget, háborút, menekülést, mindent. Nagymama szokta mesélni, hogy amikor a bombázás elől menekültek, ő hóna alá kapta a babát, két kezére egy-egy gyerekét, nagyapám meg a kedvenc vekkeróráját – az is megvan még – és a hátára a legkisebb lányát, és futottak.

Szóval Baba az idén százéves! Bizony! Gyerekkoromból emlékszem, hogy mindig a magasra vetett dunnákra terített csipketakarón ült, az ágy közepén, s mivel már akkor szegénynek megsérült a feje, játszani, azt nem szabadott vele. Nagyanyám részéről nagy kegy volt, ha megengedte, hogy az öltöztetésben segíthettünk. Mert Babának külön ruhatára volt. Azám! Mind a négy évszakra. S nagymama mindig szépen megmosta az arcát, ráadta a csipkés kissapkát, rózsaszín rugdalózót, rá a kiskabátot, és felültette az ágy közepére. Onnan szemlélte mindig a körülötte folyó világot.

Egyszer történt egy nyári napon, hogy nagymama az ablakban könyökölt, és a szomszédhoz jövő ismerőse megkérte, hozza már oda azt a babát, mert annyit hallott róla. Nagymama levette Babát az ágyról, megmutatta, aztán a további beszélgetés alatt szépen a hóna alatt fogta. A szemközti járdán jövő idős asszony meg rákiabált: „Hát, hogy fogja maga azt a gyereket? Normális maga? Hiszen mindjárt fejre ejti!” Nagyanyám ijedtében az ablakpárkányra ültette a babáját, és visszaszólt: „Dehát ez csak baba!”

„Az, hát baba! Hát mit csinál vele! Micsoda világ! Hogy lehetett magának gyereke!” – jött a dühös válasz. Nagy nehezen volt csak hajlandó az ablakoz jönni, és közelebbről szemügyre venni, és csak miután megtapogatta, hitte el, hogy játék, és nem igazi gyerek.

Miután nagyanyám felment az angyalokhoz, édesanyám örökölte a babát. És ugyanazt csinálta, amit nagyanyám. Babának külön ruhatára volt, a 80-as, 90-es évek divatja szerint, a anyukám mosta, vasalta, horgolta Baba ruháit. De a gyerekeim egyik sem játszhatott vele soha, mert őrá vigyázni kellett, hisz emlék volt a régi időkből. Milyen különös a sors? Most az enyém a Baba. Nővéremnek eszébe sem jutott, hogy elvigye. Nem! Baba ide tartozik! Édesanyám régóta beteg, nem él velünk. Baba itt maradt.

Most Baba az ő szobájában trónol a kedvenc foteljában, szépen felöltöztetve. Ha bemegyek, megigazítom rajta a ruhát, meg a csipkés sapkáját, s mindig eszembe jut nagyanyám, és szívszorítóan az is, hogy mi lesz, ha az én édesanyám is elmegy. Néha ülök a szobában, és nézem Babát. Mennyi mindent látott száz év alatt, s én csak töredékeket tudok belőlük, s velem együtt egyszer ez is eltűnik. Vagy mégsem?

Ez a sorsunk, mind eltávozunk egyszer az égi világba, s csak reménykedhetünk, hogy az emlékek megmaradnak utánunk, mint ahogy nagyanyám után ez a különleges baba, úgy édesanyám után is egy rendkívüli kaucsukból formázott hajasbaba, s utánam is az én babáim, akik szépen felöltöztetve ülnek a polcon. Már az én lánykám is annyi idős, hogy nem babázik. De féltve őrzött kincsei neki is vannak. Talán, ha lányunokát ad a sors a három fiú után a családban, lesz egyszer, aki játszik majd velük.

Ajánlott írás: Tündérkeresztanya