Volt nekem egy tündérkeresztanyám!

Hétköznapokon, egyszerű szövőgyári munkáslányként nadrágban járt, és télen gyapjúsálba bugyolálta a fejét, de karácsony előtt mindig átváltozott.

37 évesen, abban az időben vénlánynak csúfolták, de akkora szíve volt, amibe belefért négy keresztgyerek, a húgai fiacskája és három kislány. Élt-halt értünk. S minden karácsonyon varázsolt. Komolyan!

1966-ot írtunk...

Az orromat a szobaajtó horgolt függönyös üvegének nyomva lestem a szobába, ahol a keresztmamám éppen „bolondult”, hogy áldott jó nagyanyám szavait idézzem.

Kitárta az ablakokat, beeresztette a padlót, lábára húzta a táncolós cipőit, ami kefékből és rongyokból állt, és bekapcsolta a rádiót. A zene szólt, a keresztmama táncolt, a padló pedig fényesedett!

Szegény nagyanyám a fülére tapasztott kézzel menekült:

„Édes lányom, te megbolondultál! Az egész utca hallja, hogy Kovácséknál padlót vikszolnak!”

Keresztmama csak legyintett, és táncolt tovább. Mire elfáradt, a padló olyan lett, mint a tükör. És csúszott is, mint a jég. Nagyanyám betipegett, és dohogott:

„Meg vagy te őrülve, Iren! Hát kitöröm a nyakamat! Mi a csudának kellett így felvikszolni?”

„Mert gyönyörű!” – mosolygott a keresztmamám.

És valóban ragyogott minden!

Az ablakokra felkerült a féltve őrzött csipkefüggöny, a háromszárnyas toalett-tükör fiókjaiból előbukkantak az abroncsos szoknyában örök táncukat járó babák, a hópelyhes üveggömbök, s ettől a pillanattól szentestéig, mi apróságok nem mehettünk be a szobába.

Sosem tudtam meg, hogyan és mikor cipelte be a keresztmama a három és fél méteres fát, és mikor díszítette fel, hiszen minden este a nagymamánál voltunk a nővéremmel.

És soha nem sejtettünk semmit.

Csak arra emlékszem, hogy szólt a csengettyű, mi négyen, a keresztgyerekek izgatottan toporogtunk a küszöbön… S a tündérré vált keresztmama kitárta az ajtót… Sosem látott lilacsipkés, nehéz-selyem ruhája minden lépésénél suhogott körülötte, fekete körömcipős lába finoman kopogott a fényes padlón, haja finom csigákba ondolálva… „Hát ő nem is a keresztanyu” – gondoltam én, négyéves fejjel – „hanem egy tündér...” S mögötte ott szikrázott a legszebb karácsonyfa, amit addig láttunk! Színes, gyertya alakú égők ragyogták be a finom illatú fát, s alatta ott volt a baba, a fakocka, a színező, minden, amit szerettünk volna. Micsoda boldogság! Sosem volt még addig ilyen szikrázóan gyönyörű karácsonyfánk!

S jött a még nagyobb meglepetés: egy fényképész. Mondta, hogy ide üljenek, így csináljanak, így mosolyogjanak, most ne tessék mozogni, kérem tisztelettel... Hát, tündérkeresztmama maga köré ültette az összes keresztgyerekét, meg a az anyukáját, és nagyon komolyan belenézett a fényképezőgép lencséjébe. Pedig, úgy tudott nevetni, de úgy! Nyolcvanévesen is elbűvölte a térdét operáló orvost.

„Na, drága Gáborkám!” – mondta mosolyogva a híres ortopédsebésznek – „Ezt a térdet úgy tessék megoperálni, hogy létrára tudjak vele mászni!”

„Létrára Irénke néni? Ne tessék már bolondozni!”

„Iren vagyok, drága Gáborkám, és le kell fösteni az üveges teraszt! Kékre drágám, mert azt szeretem!” – És a doktor úrnak szava sem volt, csak mosolyogva a feléje nyújtott kéz fölé hajolt. Ott voltam, tanúsíthatom.

Nos, az én drága tündérkeresztanyám azon a bizonyos estén beleszeretett a karácsonyfa szikrázóan fénylő világába. Nem engedte leszedni az ünnepek után sem, bárhogy zsörtölődött a nagymama, bárhogy szekálták a húgai. A fa maradt.

 Esténként mellette üldögéltünk, nagymama horgolt, kereszmama énekelt velünk, játszott, rajzolt, és mindig sokat nevettünk. Tündérországban éreztük magunkat.

A fa pedig maradt.

Minden este felgyulladtak rajta az égők, és a színek, a fények beragyogták, elvarázsolták a szobát, s lassan a szíveket is…

A karácsonyfa vízben állt, levele sem hullott.

Teltek a hetek, nagyanyám mondogatta:

„Iren! Le kell szedni a fát!”

Keresztmama bólintott, a fa maradt.

Elolvadt a hó, lassan tavaszodott, de a keresztmamánál még mindig karácsony volt.

Nagyanyám végül a sarkára állt:

„Iren! Lassan húsvét lesz, azonnal szedd le azt a fát!”

Keresztmama pedig odaállt a fája elé és elnevette magát:

„De hát anyuka, hogy gondolja?! Hiszen kihajtott!”

S valóban, az ágak csúcsain friss hajtások zöldelltek, harsogón, élettel telin!

Tündérkeresztmama tehát továbbra is ragaszkodott a fájához, és kiültette az udvar sarkába.

„Ez a fa él! Nem fogom felvágni, hogy tűzre vessük!”

„Bolondság!” – mondta nagyanyám. „Nem fog megmaradni! Nem lehet az egyszer kivágott fát újraültetni!

De tündérkeresztmama fája meghazudtolt mindenkit. Embereket és természeti törvényeket.

Élt, virult, és növekedett. Tündérkeresztanyám pedig boldog volt.

Minden évben eljátszotta ugyanezt a varázslatot, de soha többé nem sikerült életben tartania a fákat. Csak azt. Az elsőt! A szívünknek legszebbet és legkedvesebbet!

Ma én élek abban a házban, ahol annak idején nagyanyám és a keresztmama. Ő, az én ötven éves karácsonyfám, ma is ott magasodik az udvaron

Télen, ha a sok hó lehúzza az alsó ágait, kimegyek és leporolom, ne fázzon annyira. Ha a nyári hőség miatt elszárad egy-egy ága, aggódva figyelem, nehogy nagyobb baja legyen. De, minden tavasszal, ahogy az első rigófütty felhangzik a legmagasabb ágán billegő kismadár torkából, arra gondolok: milyen csodálatos az élet.

Tündérkeresztmamám már jó pár éve nincs velünk, de a fenyőfája ötven éve hirdeti diadalmasan a karácsony és a szeretet csodáját.

A Tündérkeresztanyám emlékére, aki épp azon a napon álmodta át magát a tündérek világába, amelyet annyira szeretett…

Képek forrása: Pixabay; a fenyőfa a szerző saját kertéből származik, a Tündérkeresztanya fája