Kedvelj minket a Facebookon!

AMIKOR A SZÍV SZÓL - A GICCS VILÁGA

„ Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia. A giccs birodalmában a szív diktatúrája uralkodik.” /Kundera/

A giccsről első hallásra gombolyaggal játszó édes kiscicák, holdfényes erdőben bőgő szarvasok és a holdfényt hasonlóképpen kedvelő szerelmes hattyúpár jut eszünkbe. /A sor persze folytatható még kerti törpékkel, porcelán nippekkel és hasonlókkal./Ezek a giccs archetípusai, ezekről megtanultuk, hogy giccses alkotások, tehát nem tekinthetőek a művészet megjelenési formáinak. Ez a tudásunk azonban elégtelennek bizonyulhat, ha nem ennyire közismerten és ezért - ha ez a jelző nem lenne ellentmondásban a giccs lényegével —már majdnem őszintén giccses alkotásokkal szembesülünk. Ha pedig definiálni szeretnénk a fogalmat, a feladat szinte megoldhatatlannak tűnik, és ezen a szakirodalom tanulmányozása sem feltétlenül segít. /Nagy különbség van persze a még nem tudok valamit és a már átlátom a dolog reménytelen bonyolultságát állapota között./

Szóval nagyon nehéz meghatározni a giccs lényegét, hiszen csak rendkívül elvont megközelítéssel fedezhető fel azonosság egy porcelán pásztorlányka és mondjuk Mussolini korának építészeti monumentalizmusa között, pedig mindkettő a giccs jellegzetes megjelenési formája, és akkor még nem beszéltünk az interneten keringő ál-Einstein-levélről vagy a Coelho-idézetekről és egyéb életbölcsességnek eladott szentimentális közhelyről.

A szakirodalom egyébként bőséges, a megközelítésmódok sokszínűsége zavarba ejtő, és egy dolog mindenféleképpen leszűrhető a publikációkból, nevezetesen, hogy csak interdiszciplinárisan megközelíthető a fogalom, magában sem az esztétika, sem a szociológia, sem a pszichológia, sem a felsorolt tudományágak mára önállósult területei, a művészetszociológia vagy a művészetpszichológia nem tud érvényes válaszokat adni a giccs természetét illetően.

Ennyi fenyegető bizonytalanság és balladai homály után nézzük kikapcsolódásképpen a tényeket, mert szerencsére azért ilyenek is vannak a tárggyal kapcsolatban.

A magyar giccs szó a német Kitsch szóból keletkezett, eredeti német megfelelőjét nagy valószínűséggel az 1870-es években használta először egy Max Bernstein nevű kritikus, aki szatirikus epigrammában gúnyolódott Franz Adam festő hatásvadász lovas képén. Más források ugyan az angol “sketch” szóból származtatják a Kitsch szót, de keletkezésének helyét, vagyis Németországot, és idejét illetően nincs vita a szerzők között. Előbbiek mindjárt fel is vetnek egy fontos kérdést: ha új fogalmak megjelenése mindig új tényekre vagy új ismeretekre utal, miért éppen Németországban és főként miért ilyen későn, a 19. században vált szükségessé a giccs fogalmának megalkotása? Addig nem létezett giccs, vagy valami miatt mégsem tudatosult a korábbi korok embereiben, hogy itt valami művészetnek álcázott, de merőben művészetidegen dologgal állnak szemben? Ami a helyszínt illeti, Németország ekkoriban angol és főleg amerikai turisták kedvelt célpontjává vált, az amerikai közép-és felsőközép osztály fiatalsága “kötelező” európai utazása során többnyire útba ejtette a német nagyvárosokat is, és szívesen vásárolt úti emlékként, szuvenírként kisebb, megfizethető árú tájképeket. /A fogalom gyors elterjedése persze már mutatja, hogy a kor általánosan igényelte a művészileg igénytelen termékek megkülönböztetését az értékes műalkotásoktól./

A 19. században tehát megjelent a giccs iránti egyre növekvő társadalmi igény és a kereslet nyomán a kínálat is, ami mint általában a piaci kínálat, újabb igényeket generált. A kapitalizmussal együtt született a “hamis” művészet, egy olyan formációban, melyben tömegtermelés zajlik, és viszonylag nagy számban élnek emberek szerény, de a létminimumot meghaladó életszínvonalon. És, ha ezek az emberek rendelkeznek némi szabadidővel is, de iskolázottságuk szerény, akkor adottak a feltételek, hogy a mindent áruvá tevő kapitalizmusban a giccs is megjelenjen a piacon. Erősíti a giccs pozícióit az is, hogy a kapitalizmusban a kisszámú és nagyon sikeres self-made men-en kívül senki nem szokta magát jól érezni, vagy csak annyiban, amennyiben “függetleníti” magát az őt körülvevő társadalomtól.  Nem véletlen, hogy a naiv-romantikus antikapitalizmus a mai napig a tágan vett giccs egyik fő terepe. Jól példázzák ezt azok a túlnyomóan amerikai gyártmányú filmek, ahol a rokonszenves főszereplő sikerrel küzd meg egy terjeszkedő nagyvállalattal, bankkal, építési vállalattal, melyek mindig valami természeti értéket, helyi hagyományt veszélyeztetnek pusztán anyagi okokból. Hasonló életérzésből fakadnak a “pénz nem boldogít” üzenetét közvetítő, a “tiszta” szerelmet, az önzetlen és fenntartások nélküli barátságot dicsőítő érzelmes aforizmák vagy a “minél több embert ismerek, annál jobban szeretem a macskámat/kutyámat” típusú - egyébként aranyos - szösszenetek.

A giccs fogalma közben egyre tágult, kezdetben képzőművészeti alkotásokra, később épületekre, zenére és a legkülönbözőbb verbális műfajokra is vonatkozott, a 20. században pedig már “giccsemberről” is beszél a szakirodalom.

Megkockáztatom, hogy minden ember által létrehozott dolog, vagyis tárgy, gondolat lehet giccs, sőt giccsé válhat bármi, akár az élet maga is, amire a giccsember rátekint.

Fontos ez a tekintet a giccs szempontjából, ahogy a műalkotások esetében is, csak másképpen. Az esztétikai gondolkodás egyik modern irányzata, a befogadói esztétika vetette fel radikálisan ezt a kérdést, hogy mi a viszony a mű és az azt szemlélő vagy olvasó, hallgató, vagyis a befogadó között. Képviselői nagyon leegyszerűsítve azt állítják, hogy a műalkotás nem egy lezárt, kész, kizárólag objektív tulajdonságokkal rendelkező valami, hanem azt a befogadó tudatában újra alkotja, és így tulajdonképpen annyi alkotás születik egy műből, ahány befogadója akad. Természetesen azért megkülönböztethetőek hiteles vagy teljesen hiteltelen értelmezések és maguk az alkotások is nagyon különbözhetnek egymástól az általuk biztosított játéktér tekintetében; évszázadokig például csak azok a művek tudnak hatni, amelyek tág interpretációs lehetőséget nyújtanak újabb és újabb generációk számára.

Klasszikus iskolapéldái ennek Shakespeare drámái. A Hamletet értelmezték már egy Wittenbergából hazatért, a honi viszonyok közt csetlő-botló humanista tragédiájaként, de interpretálta rendező freudiánus alapon, mint egy anyjába szerelmes fiú vergődését is. Mindkettő autentikus értelmezés, vagyis a mű mindkettőt lehetővé teszi, de biztos nem fogható fel a Hamlet, mint az újkori selyemhernyó tenyésztők konfliktusainak ábrázolása.

Egy évszázadokon át elevenen élő mű, tehát sok érvényes értelmezést rejt magában, szemben a giccsel, ami mindig leegyszerűsítő és egyértelmű, nem enged teret a befogadói kreativitásnak, pátoszával és túlhangsúlyozott érzelmességével mondhatni “lerohanja” a befogadót, mégis nagyon fontos a giccs esetében is az a bizonyos rávetett tekintet.

Itt vannak mindjárt a múltból ránk maradt alkotások. Megítélésüket nagyban befolyásolja a felvilágosodás korában kialakult és azóta egyre erősödő történeti tudatunk. Herder, Montesquieu és mások már elkezdték hangsúlyozni a kulturális értékek történelmi eredetét és ezzel együtt ezeknek az értékeknek a relativitását is. Fellazultak a szilárd esztétikai értékrend keretei és lehetővé vált a múlt alkotásainak értő befogadása, szemben a felvilágosodás előtti “értetlenséggel” az adott kor normáit sértő stílusokkal szemben. Ma egy jó ízlésű ember fenntartások nélkül gyönyörködhet mondjuk a spanyol barokk festészetében, de ha valaki ma hozná létre Zurbarán vagy Ribera festményeit, a szemlélő ösztönszerűen giccs-gyanúsnak érezné ugyanazokat az ecsetvonásokat. A probléma csak az, hogy a történeti tudat ugyan kollektív, de egyénileg csak bizonyos műveltségi szint fölött érvényesül, így sokan élvezhetetlennek vagy akár giccsesnek találhatnak kiváló alkotásokat. Hasonló a helyzet az értékrelativizmus térbeli kiterjesztésével is. A modern művelt ember nemcsak az időben távoli műveket képes értőn befogadni, de többnyire a kortárs más kultúrák művészi termékeit is, sőt műalkotásként viszonyul egy múzeumban kiállított népművészeti tárgyhoz vagy akár egy gyönyörűen funkcionális, letisztult formájú eszközhöz is.

A már említett “giccsember” fogalma is a befogadó hangsúlyos szerepére utal a giccs vonatkozásában, hiszen giccs nélküle nem létezhetne. A giccs alkotója giccset hoz létre, bár nem biztos, hogy ő maga szemléletében giccsember. Ha pontosan tudatában van annak, hogy az általa létrehozott dolog hamis és értéktelen, és csak azért alkotja meg, mert ez pénzkereseti forrást jelent a számára, akkor lehet cinikus és amorális, de emellett választékos ízlésű, biztos ítéletű ember. A giccs igazi befogadója, aki “rendeltetésszerűen” fogyasztja a giccset bizonyára giccsember, de megszűnik az lenni, ha reflektál a giccses alkotásra és pl. művészetszociológiai vagy művészetpszichológiai érdeklődésétől sarkallva gyűjti a kerti törpéket vagy zenélő hamutálakat.  Végül, de nem utolsó sorban kevés műalkotás tud ellenállni a giccses olvasatnak vagy értelmezésnek. Legkésőbb az avantgarde-tól kezdve a modern művészet és irodalom egyik fő törekvése azoknak a gátaknak a beépítése a művekbe, amelyek megnehezítik az adott alkotás lesüllyedését a tömegkultúrába és a giccsbe. Az absztrakt festészet, az atonális zene, a posztmodern irodalom is menekülés egyben a kommersz giccs elől, bár ez a stratégia egyben tömegeket idegenít el a kortárs művészettől és kergeti a semmiféle háttértudást és szellemi erőfeszítést nem igénylő giccs-piac kínálatához.

A következőkben sorra szeretném venni a giccs jellegzetes megjelenési formáit a különböző ágazatokban, a képzőművészeti giccstől az irodalmi giccsen át az internet világának elgiccsesedéséig.

Képek forrása: Pixabay, 
Ismeretlen festő tájképe a XX. század végéről. Forrás: Wikipédia/ fénykép: ogodej  CC BY-SA 2.5