A sorozat előző része itt olvasható: II. RÉSZ

Mivel nem volt útlevelük, Puzdák Pisti tanácsai szerint jártak el. Kicsit körülményesen, de eljutottak Hamburgba, ott már igazán nem volt nagy probléma, hiszen nem ők voltak az egyedüliek, akik abban az időben kivándoroltak Amerikába. Annus a falujuktól egészen Cleveland-ig tartó utat legszívesebben kitörölné emlékezetéből, de ami ott várta, az egy kis faluból jött fiatalasszony szemében csodálatos volt. Igaz, hogy mikor a hajó fedélzete helyett végre szárazföld volt a talpuk alatt, nem csak Annus adott hálát a Jóistennek, de Jóska is nagyon boldog volt. Pisti, mint igazi jó barát, egészen a kikötőbe eljött értük, és így a beutazási papírokat is könnyen elintézték, de még várt rájuk egy hosszú-hosszú vonatozás.

Cleveland erdős, dombos vidéken épült munkásváros volt az Erie nevű nagy tó partján. Nagyon szép vidék, annak ellenére, hogy kicsit komoran tarkította a sok gyártelep és bányatelep, Józsinak és Annusnak minden a csodák-csodáját jelentette. A munkásnegyed emeletes faházai, a városközpont nagy tere, a többemeletes paloták, a lovaskocsik közé vegyült automobilok (amiket otthon talán még nem is láttak). Hallgatták az idegen nyelven beszélő embereket, és kicsit meg is riadtak. Hogyan fognak tudni itt létezni, hiszen ezt a nyelvet ők nem értik! „Ne féljetek semmitől, majd ha a munkásnegyedbe érünk, oda, ahol én is lakom, meg lesztek lepődve.“ Bizony meglepődtek, hiszen ki a csoda gondolta volna, hogy mikor lerakták a nehéz fakoffert Pisti emeletes faházának az előszobájában, már kopognak is az ajtón, és belép a számukra is jól ismert, még rokonnak is tartott Boris néni, aki az egész családjával talán 5 éve vándorolt ki a szomszéd faluból? Így hát tényleg nem idegen világba kerültek. Józsi másnap elment Pistivel munkát keresni, és csak este jöttek haza, azzal a hírrel, hogy másnap már munkába is állhat abban a szénbányában, ahol Pisti is dolgozik. A legcsodálatosabb az volt, hogy a bányavállalat lakhatást is biztosított nekik, egy a szomszéd utcában épült új faház egyikét utalta ki számukra. Természetesen a lakbért a Józsi fizetéséből fogják levonni.

A bánya aknái (Józsi szerint) csak hevenyészett fagerendákkal voltak kitámasztva- hogyan bírják el azt a rengeteg súlyt?! Ő a végtelen gabonamezőket, virágos réteket szerette, és nem a komor szénaknákat, de nem volt visszaút, élni kellett. Csak a kis zsúpfedeles házikó volt a szeme előtt, a megszületendő gyermekeinek a boldogabb jövője, és a felesége vidám mosolya - ezekért bármit vállalt. Ment is minden, mind a karikacsapás. Józsi hamar megszokta a számára ijesztő, idegen környezetet, és mivel gondolkodó, igyekvő, dolgos ember volt, a munkatársai és a munkavezetői is megkedvelték. Pistinek igaza volt, hogy Cleveland-ben nem lesz probléma a magyar nyelvvel. A kollégái, sőt még a közvetlen főnökei is magyarul beszéltek. Vasárnaponként eljártak misére a Szent Imre templomba, ahol igazán magyarul hallgatták a misét. Annus is könnyen megbarátkozott a munkásnegyed többi fiatalasszonyaival. Voltak, akik az Alföldről vándoroltak ki, voltak felvidékiek, vagy székely magyarok. Az asszonyok otthon sem unatkoztak a férjeiket várva. A házakhoz kis kertek tartoztak, és a falusi menyecskék bizony hamar birtokba vették, zöldséget termeltek, meg kis virágos kerteket alakítottak ki a házak elé. Szép volt a munkásnegyed, otthonos és barátságos, de mégsem volt az az otthonhagyott kis falu.

Talán nem akadt olyan fiatal család, aki nap, mint nap a szép környezet, és biztonság ellenére is ne gondolt volna arra a napra, amikor újra hazamehet. Ott ugyan nincs emeletes faházuk, de a kis zsúpfedeles, vagy valahol nádfedeles vályogviskóban mégis csak otthon vannak. Otthon, Magyarországon.

A sorozat folytatása itt olvasható: IV. rész

Kép forrása (kicsinyített): Arcaion