Nemsokára érkezik a Mikulás, de ha csak sejtené szegény, micsoda fejtörést okoz nekem ezzel, remélhetőleg ötvenszer is meggondolná, be merje-e tenni csizmás lábát kis falunkba.

Óriási gondban vagyok. A lappföldi Télapóval nincs különösebb bajom, noha lenne nyomban, amint megállna a kapunk előtt. Nemigen szokott, bár a csuda sem ismeri ki magát ebben a nagy zűrzavarban, mit tudom én, melyik a lappföldi, és melyik sima, mezei magyar, a sok Télapó közül, amit ilyen idő tájt futkosni lát az ember körös-körül. Inkább maradjunk annyiban, hogy a Télapó összes megnyilvánulási formája okosabban teszi, ha – saját érdekében – elkerüli a mi házunk táját.

Emlékezetes volt az utolsó találkozás…

Télapó kartárs kérésre házhoz megy – gondolom ez nem csak nálunk divat – emberi időpontban is. Értem ez alatt, hogy akkor, amikor a gyerekhad még éberen lesi érkezését, és szerencsés esetben akár a kapun át is bejuthat őkelme, megkímélve önmagát a kéményen át való közlekedés terhes nyűgétől. (Egyébként megjegyzem, a mai napig nem értem, a kéményen átpréselve magát mi a nyavalya óvja meg attól, hogy nyakig kormos legyen, és ez a dilemma kísér már vagy harmincöt éve.)

Na, hát én meg is kértem szépen, és türelemmel vártuk a nevezetes estén, hisz ha ígérte, biz’ jönni is fog, a Mikulás nem szokott csak úgy a levegőbe beszélni. Öreg este nem volt még, koromsötét ellenben igen, amikor Dzsennike, a hétéves roti-lány förtelmes ugatásban tört ki odakünn. Felkaptuk a fejünket, mert Dzsennike – félelmetes hírével ellentétben – alapjáraton igen nyugodt, fegyelmezett kutyus. Az a fajta, aki járatja a száját, valahányszor nem kéne, de bezzeg amikor járatni kéne, akkor bőszen hallgat. Ennek okán nemigen tudtuk eldönteni, most vajon épp kéne, avagy sem, hobbiból ugat, vagy netán macskát látott, de akár még az is elképzelhető, hogy nemkívánatos betolakodó toporog a kapu előtt. Kisvártatva felberregett a csengő, vagyis kizárásos alapon a legutóbbi verzióra esett a választásunk, már csak azért is, mert eddigi tapasztalataink alapján a macskák a legritkább esetben szokták a csengő gombját babrálni.

Kibandukoltam a kapuhoz. Megvallom, fejemben ezen idő alatt egyre hangosabban kongott a kérdés, „ki a fészkes franc lehet az”, ugyanis Dzsennikét életemben nem hallottam ilyen veszett módon kinyilvánítani az érkezővel kapcsolatos nemtetszését. Ha történetesen én álltam volna a saját kapum előtt, és engem ugat ilyenténképp egy felbőszült eb, attól tartok, a második másodpercben lemondok addigi szándékomról, s ha maga a Teremtő szállásol is a kapun túl, akihez életemben először és utoljára van reményem bejutni, akkor is feladom, és dolgomvégezetlenül elkullogok. Vagyis, mindezek alapján, a kapu előtt egy felette igen elszánt, amellett rettentő bátor, már-már vakmerő egyén talált lecövekelni. Már ennyiért is megérdemli, hogy legalább kiléte felől érdeklődjek, ha netalántán ennél tovább nem is jutnánk.

A terasz fordulójában megtorpantam egy pillanatra, majd elvigyorodtam, és töretlenül haladtam tovább a kapu felé, ámbár a látvány némiképp megdöbbentett. De hát ilyen idős korára az ember megtanulja leplezni hirtelen támadt érzelmeit, és úgy tenni, mintha a fennálló helyzetet nap mint nap átélné, s mostanra járatos lenne benne. Szóval eljutottam a kapuig, ahol is leemeltem a kulcsot a szokott helyéről, leplezetlenül azzal a szándékkal, hogy kitárjam a kaput az érkezők előtt. Dzsennike ezt látván minden addiginál bőszebb ugatásba fogott, az érkezők meg alig láthatóan behúzták a nyakukat, és gyanakvón szemlélgették az apró házi kedvencünk hátgerince mentén dühödten meredező szőrszálakat, melyek a gyér világítás ellenére is sikeresen felhívták magukra a figyelmet. Jómagam motyogtam valami jóestét-félét, és egy laza csuklómozdulattal beillesztettem a kulcsot a zárba. Ám mielőtt elfordíthattam volna, az érkezők egyike bájos házőrzőnkre mutatott, és közölte:

- Amíg ez itt van, ki ne nyissa a kaput!

Igaz is! – gondoltam magamban. – Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Dzsennikét jó lenne valamiképp leszerelni, mielőtt vacsorának nézné az egész díszes kompániát ott kint.

- Dzsenni! – vigyorogtam oda a kutyára – Helyedre!

Na, most itt kell megjegyeznem, hogy a kutya elég sok időt töltött a gyerekeimmel. Ahányszor csak a két lány kitette a lábát az udvarra, kutya elvtársnő máris a nyomukba szegődött, és nemlétező farkát megszakítás nélkül csóválva, a nyomukban is maradt, egész idő alatt. Ezért nem is igen csodálkoztam a tényen, mi e pillanatban vált előttem nyilvánvalóvá, tudniillik, hogy őkutyasága elég tisztességesen elleste a két lánytól a nálunk bevett viselkedési normákat. Magyarán magas ívben tett a fejemre, bár fentebb leírt felszólításom még cirka ötször hangzott el, igen rövid idő alatt. Érkezők továbbra is a kapu előtt, fázósan toporogva, Dzsennike szintén a kapu előtt, de a túloldalon, velem együtt, és habzik a szája mérgében. Meg nekem is! 

No, ennek már a fele sem tréfa!

Egy pillanat! – vigyorogtam oda az érkezőkre, lazán megragadva Dzsennike nyakörvét. Mindjárt az első pillanatban ráébredtem, hogy ez bizony hamvába holt vállalkozás volt a részemről, ugyanis amint a megmarkolt nyakörvvel a kezemben megeredni készültem az eb lakhelye felé, nagyjából mintha a Gellért-hegyet igyekeztem volna magammal rántani. Az biz nem moccant. Csak ugatott, de nagyon.

Oké, többet ésszel, mint erővel!

Egy pillanat – vigyorogtam megint ki a kapun túlra, elengedve a nyakörvet, futólag végigszemlélve a kint látott, beletörődő arcok sorát, meg a rajtuk megjelenő „háthogynepersze” kifejezést, s futólépésben megindulva a pince felé. Erre már Dzsennike mégiscsak rám sandított, s veszett ugatása közepette éberen figyelte minden mozdulatom. Amikor meg ráeszmélt, hogy egyenest az alagsori pince felé tartok, ahol is az ő kedvenc falatjai is rejteznek – többek között -, nyomban beszüntette az érkezőkkel szemben kezdeményezett aknamunkát. Mintha mi sem történt volna, száját nyalogatva, farkcsóválva megeredt utánam, ami cselekedete nagyjából afféle hangot eredményezett, mintha egy elefántcsorda vonult volna át az udvaron.

Én magabiztos mosollyal előhúztam néhány csirkelábat, s hívogatón meglengettem a kutya orra előtt, majd amikor épp rácsapni készült, felemeltem a magasba, és egészen érthető, hétköznapi magyar nyelven, amit a kutya rendszerint érteni szokott, közöltem vele, hogy ezt most, a szokásoktól eltérően, csak és kizárólag a kutyaólban falhatja be. El is jutottunk egészen a nevezett hely bejáratáig. Én csirkelábat a magasban lengetve, Dzsennike azt feszülten figyelve, farkát csóválva és ajkait nyalogatva. Győzelmem biztos tudatában kitártam őkutyasága előtt a kennel ajtaját, a szemközti sarokba hajintottam a csirkelábat, és már szinte láttam magam előtt, amint Dzsennike őrülten ráveti magát, én meg gyorsan rácsapom a kaput, és végre beengedhetem az érkezőket, akik addigra már kissé unott képpel lesték a fejleményeket.

Nos, amint a csirkeláb a sarokban landolt, Dzsennike egyetlen pillantásával bemérte annak pontos helyét, majd sarkon fordult, és visszaviharzott a kapuhoz, ahol is immár két mellső tappancsával a kerítésre támaszkodva folytatta az ugatást.

Én kígyót-békát kiabálva kullogtam a nyomában, és az összes lehetséges módon próbáltam rávenni őt, hogy ugyan legyen már oly kedves, méltóztassék befáradni a helyére, épp csak addig, míg a Mikulás a két krampusza – merthogy, ha nem említettem volna, ők toporogtak odakünn – beslisszol a kéróba, és az általam rendelt csomagokat átadja a két lánynak, akik már egy ideje az ablakban nyújtogatták a nyakukat, és láthatóan elképzelésük sem volt, mi okkal akadályozom én a Mikulást halaszthatatlan ügyeinek intézésében. Szóval mondtam a magamét, de nagyon.

Ám hasztalan.