Péntek este van. Végre! Megszabadulok az egész heti munkahelyi gondoktól, problémáktól, legalább is igyekszem megszabadulni. Nagyon szeretnék. Legszívesebben az egész hétvégét kényelmes pihe-puha ágyamban tölteném, de tudom, hogy ezt nem tehetem. Egyedülálló anyaként, esélyem sincs még csak hasonlóra sem. Felvetem csemetéimnek a kérdést, és nem is igazán tudom, milyen választ szeretnék hallani.

- Mit szeretnétek csinálni holnap és holnapután? Se iskola, se óvoda, együtt lehetünk teljes két napon keresztül!

- Tv-t nézzünk! – javasolja hét éves kislányom.

- Igeen!! – vágja rá öt éves kisfiam.

„Jaj, csak azt ne!” – fut át az agyamon, de bölcsen elhallgatom a véleményemet.

- Tudjátok, mit? Menjünk el kirándulni! – teszem meg a javaslatomat, mert biztos vagyok benne, hogy nem lesz ellenvetés ez ügyben. Úgy tűnik, bevált.

- Menjünk!! – kiáltják boldogan egyszerre.

Már csak azt kellett eldönteni, hogy hová vezessen az utunk. Én Visegrádot, Egert és a Budai Hegyeket ajánlottam. Válasszanak közülük. Természetesen, a várt vita nem marad el. Már megszoktam. Ha egyik csemetém ezt szeretné, a másik biztosan amazt. Sorsolással nyer Visegrád.

Nekiállok az esti teendőimnek. Közben egy társas játékot, esetleg kártya partit ajánlok apróságaimnak. Lelkesen elkezdenek az Uno kártyával játszani. Miközben előkészítem a másnapi szendvicsekhez, valamint a minket váró szombat esti vacsorához valót, hallom a számomra cseppet sem vonzó hangokat. Artikulátlan, kapkodó, idegesítő hangokat. Már megint a tv! Benézek a szobába, a félbemaradt kártyacsata mellett szemem fényei természetesen a tv-t bámulják. Nem nézik, bámulják!

Az én drágaságaim könnyen alkalmazkodnak, hiszen az egész napos közösségben megszokták a hangzavart, a rohanást és a kapkodást. Csendben bambulnak. És ami a lényeg, nem kell közben csinálni semmit. Nem kell figyelni sem. Nem kell gondolkodni sem.  Mégis olyan, mintha csinálnának valamit. Hiszen szól a tv, ők pedig nézik!

- Miért nem kártyáztok? – fordulok feléjük, és vigyázok, nehogy durván nyilvánítsak véleményt.

- Mert jobb nézni a tv-t. Nincs kedvünk kártyázni.

Persze, kicsi fiam egész nap játszik az óvodában. Alkalmazkodik, szót fogad (vagy éppen nem fogad), nincs kedve már itthon is ezt csinálni.

Nem megy. Úgy látszik, csődöt mond a tudományom. Hihetetlen fáradtságot érzek csak. Szeretnék mindent jól csinálni. Hiszen ők a legfontosabbak nekem. Közben fokozódik a nyihogás, ordítás, vonyítás, valamint a bambulás. Szinte üveges szemmel merednek a készülékre.

-  Nem jönnétek ki a konyhába? Szeretném, ha segítenétek nekem. Lenne valami, amit biztosan jobban tudnátok csinálni, mint én – próbálkozom szánalmasan. Nem hallják. Tv-t néznek. Elmélyülten, gondolatok, érzelmek nélkül bámulnak. Hagyom őket, mert tehetetlen vagyok. Ha kikapcsolnám a készüléket, úgyis visszakapcsolnák. Akkor még az engedetlenségük súlyos vádja is gyötörné a lelkiismeretemet. Még jobban érezhetném, hogy rosszul csinálom. Pedig én igyekszem…

Elűzöm a negatív gondolataimat. Fő az optimizmus! És holnap irány Visegrád! – a szokásos esti mesém után ezekkel a gondolatokkal térek nyugovóra. Most minden hirtelen olyan szép lett. Jótékony, rózsaszín köd száll a szememre. Majd holnap. Holnap biztosan minden jó lesz. Hiszen én úgy igyekszem!

Képek forrása: 1., 2.