Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő 

Anyák napjára

Én nagyon szerettem olvasni. Ők pedig csillogó szemekkel és a történetek, versek fordulatos izgalmaitól is, kipirult arcukkal élvezték a számomra is nagy boldogságot okozó kezdeti kalandozásaimat a szépirodalomban.

Szinte még égeti arcomat a lámpa melege. Közel kellett hajolnom hozzá, már akkor is rossz volt a szemem.

Emlékszem, hányszor elakadt a számban a szó, látva öcsém s húgom, no és vén öreganyám szemében a fel-felvillanó, csírájából kipattanó értelmet. Húgom s öcsém szeme is száját tátotta, s mamám arcán is követelődzött a kíváncsiság.

Egyszerű, puritán parasztasszony volt, kevés szóval a száján. Kevés „csinált” szót is értett meg. De az esti petróleumlámpás felolvasások felcsigázták kíváncsiságát, s segítettek legyőzni előítéleteit.

Az, hogy a könyv úri huncutság és kiváltság, lámpásszavaim hatására hamar tagadni kezdte.

Aprótermetű csendes asszony volt. Szűkszavú, csak a családért élő. S csodák csodájára, napról napra nőtt a szomja a szép szavak után. A mesék árnyékában különösen Petőfit, Aranyt szerette, meg kicsit később, Adyt, József Attilát.

A Mama volt a kedvence, s talán nem is véletlenül. A falusi munka mellett ő is mosónői krajcárokból tartotta el, ruháztatta, etette az élet (kor) által megörökölt unokáit. Mosott ruhái ugyanúgy „szálltak, repültek a magosba”, mint József Attila Mamájának, s a kékítő színe és illata sem volt másabb. A különbség az, hogy én most is „nyafognék, de már késő”, - nagyon fáj, hogy sosem mondtam meg a mi Mamánknak, nekünk testvéreimmel, ő volt az Óriás!

Mégis anyatejillatú a csend

A mához, már oly távoli születésem. Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött. A tuják, s fenyők között, a lankás domb mögül felkelő Nap kíváncsin tekint a megtévedt látogatóra; tekintetében az olvadó arany-fekete árnyú könnycsepp.

Közelítek bölcsöm ringatójához, de másfél méter mélyen nyugszik születésem édes szószólója:

A napkelte, s a korai cinke megdöbben, nem érti, mégis, miért anyatej illatú a csend.

A majd’ elfelejtett síron, a nefelejcs s kökény kékjében, pirul a gyermeki - késés - szégyenétől, a hajnalharmatos tulipán, s tán, még a tavalyelőttről ott maradt, árva árvácska.

A napkelte édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra. Szívemet a hiány markolja: Megszólalásra bír, a - vajh’ miért - felejtés, s a már kései köszönet.

Megkésett jött-tömet nem értik az aludni vágyó baglyok, nem értem én sem, de hiszem, nem csak remélem: Anyám tudja a miértre a választ.

Mert bár másfél méter, és tizenöt év választja el a tegnapot a mától; nem a hiánytól fényezi arannyal a napkelte a tájat: Mindent megbocsátó anyámat látom a sírok, s felettem, a fekete fecskékkel az ég felé repülni:

Szárny-kezében (a most elhozott) egy szál fekete rózsa, s mint régen - engem féltve és szeretve - túlvilági, - még el nem késett üzenetként: Felém, integet…

Édesanyám! Édesanyám! Köszönöm, hogy vigyáztál rám!

A kései tél, még alig csendesedett el. A februári nem kevés havat nehezen elszóró, kéznyúzó, kéreg-bőrcserző nyoma is ott van tenyerem mélyén. S lám, itt a krisztusi kereszthalál és a feltámadás ünnepe, s közelít az anyák napja. A kései tőzike, a hóvirág és az ibolya után, nagy titokban virágzik az aranyeső, a korai nárcisz, jázmin. Rügybe pattantak a fák, s a tavasz legszebb, legnemesebb, legillatosabb virága, az orgona is rácsodálkozik a már lengébben öltözött lányokra, legényekre. A vajh’ mitől morózus férfiakra, a dél-zalai, muraháti, muravölgyi nőkre.

Igen! Mifelénk csodálatosak a lányok, asszonyok! Zaklatott, a napi gondoktól és egyéb mástól morózus életünk legbiztosabb, legbiztonságosabb kikötői férfisorsunk hajójának, életünknek. Legmelegebb színű, legillatosabb virágai az itt élő teremtés koronáinak. Leginkább csak rajtuk múlik a családi élet milyensége, a gyermekek, unokák tiszta és őszinte emberré nevelése.

A tavasz egyik legszentebb ünnepe, amikor nőnapon átadjuk (nem kevés bűntudattal) az egy szál virágot, s május első vasárnapján szerelmetes gondolatokkal megköszönjük életünk legszebb ajándékát, a teremtés, a születés pillanatát!

Ha még él édesanyánk, felnőttként is bennünk féltő könnyes íriszébe nézve, a könnyek tükrében, fel-felvillan születésünk első pillanata, a boldog gyermekkor, amikor még mi is „szilaj nádparipán lovagolva” fújtuk tiszta tüdőből a „fűzfa sípot”, szembesülve az egykori ölelés, az akkori otthon melegének a hiányával. Megcsókoljuk a miattunk is ráncos kezet, a bennünk féltő könnyes szemeket, s kissé sután a felnőttként is ránk törő gyermeki vágytól, átadjuk a köszönet és a hála, a szeretet virágait. Igen, ha még él anyánk!

S ha nem, mit is tehetnénk mást: kimegyünk egy nagy halom röghöz, s elhaló hangon köszönjük meg születésünk, s valljuk meg a hiányt a másfél méter mélyen porladó, születésünk édes szószólójának… S otthon, zavartan és meghatódva, de büszkén nézzük gyermekeink, unokáink óvodás és kamaszos zavarát, mikor átölelik a mamát és anyát. És a mama és anya végre őszintén boldog a mindent köszönő szavaktól, a virágoktól, bár már abban a percben tudják, ez csak egy múló pillanat, mert a huszonegyedik századi világ, már csak ilyen. Szégyelli kimutatni az igazi, az őszinte, a romlatlan, a legszentebb érzéseit…

Csendben köszönj!

Hogy még van édesanyád,

Köszönd meg, örülj, szeresd!

Ha már nincs, - elment,

Menj hozzá a temetőbe, siess, keresd!

Ha van még édesanyád,

Csókold meg érted dolgos két kezét,

Fáradó szemébe mond nevét:

Édesanyám! Édesanyám!

Köszönöm, hogy vigyáztál rám!

Köszönöm, hogy felneveltél!

Keresztúri fakeresztnél

Csendben köszönj, - sírvirággal:

Halott anyád fáradt lelke

Emlékező, halk madárdal.

Dalold csendben madarakkal

Emlékező köszöntésed!

Hajtsd meg fejed – szép emlékek

Gyermekkönnyes emlékének…