Kláris Nívódíjas író, a nagykanizsai Piarista Iskola nyugdíjas tanára, a Dr. Takács László Irodalmi Kör elnöke

Frontkarácsony

A falu lakatlannak, kihaltnak tűnt. Életnek semmi nyoma, csak pár kóbor kutya kapkodott vicsorogva a járőrök bakancsa felé. A falu közepén templom állt. Találat érte, a tető nélküli, égett torony kormos mutatóujjként meredt az ég felé. A hadnagy és társa óvatosan haladt. Lépteik nyomán meg-megroppant a hó.

A félig leszakadt ajtót félrehúzva beléptek a templomba. Égett gerendák, megroggyant padok között haladtak a szentély felé. Az oltár fölött ülő fej nélküli Mária szobor még mindig ölelésre tárta karjait, szinte hívta a két katonát. A hadnagy térdre borult, a sérült szobrot nézte. Magában számolgatva döbbent rá, hogy egyrészt karácsony van, másrészt lehet, hogy már megszületett a gyermeke. Imába mélyedt, Máriához fohászkodott, hogy segítse, védje meg a háború borzalmaitól a feleségét és újszülött – remélhetőleg – fiát. Közben társa, aki civilben kántor volt, rátalált a harmóniumra, és a hidegtől gémberedett ujjakkal zenélni kezdett. A romok között szárnyalt az ősi ének, da pacem Domine (adj békét Uram).

A hadnagy belefeledkezett imájába, észre sem vette, hogy a harmónium hallgat. Percek teltek el mire visszatért az áhítatból. Felnézett, és a halára rémült kántor mögött meglátta a katonákat. Fegyverüket lógatva álltak, figyelték a térdelve imádkozót. A hadnagy lassan felállt, Máriára nézett, újra oltalmára bízta kis családját, és az őt néző fegyveresek felé fordult. A katonák vezetője az oltárra mutatott, mintha azt mondaná, hogy ma karácsony van, köszönd életedet annak az asszonynak. Parancsot mormogott, és emberei élén kivonult a templomból. A hadnagy biccentett a még reszkető kántornak, és ahogy jöttek, némán, csendben elhagyták az épületet.

Némaság ült a hó borította tájon.

Karácsony volt.

Hallgattak a fegyverek.

Karácsonyi ajándék

Sokáig tartott, míg feldíszítette a karácsonyfát. Még szerencse, hogy férje bevitte a szobába, és beleállította a tartóba, mert nem bírt volna vele. Késő délután lett, mire az utolsó dísznek is helyet talált. No, nem egészen az utolsónak, mert a csúcsra való csillag a dobozban maradt. Annak a felhelyezéséhez nyújtózkodnia kellett volna, de azt már nem merte. Nagy pocakjával így is artistamutatványnak illett be minden mozdulat.

Derekát megtámasztva, nehézkesen ült le. Megsimogatta a hasát.

– Befejeztem az előkészületeket. Már csak te hiányzol. Jó lenne neked is készülődni, ha karácsonyra még ide akarsz érni –  mondta a magzatnak, aki mindent értőn nyújtózkodott egyet.

–  Ez goromba volt, picim – szisszent fel –  Ha csak picit biccentesz, azt is megértem – mondta az emberpalántának, és pocakját simogatva felállt. Kinézett az ablakon. Nem, és nem akart esni a hó. "Csúf, fekete szenteste lesz megint." –  gondolta, és tudta, hogy ez is az ő érdekében lesz így. Száraz úton biztonságosan tud majd vezetni a kórházba. Mert hamarosan mennie kell, azt érezte. A furcsa, feszítő, derekát hasogató érzés egyre gyakrabban jelentkezett. Nem félt. Csak azért aggódott, mi lesz, ha hazaérve, a férje nem találja otthon. Nem akart most ezzel foglalkozni, mert a kicsi emberke, az ő karácsonyi ajándéka, már nagyon meg akart érkezni. Figyelte az óráját és gyermeke jelzéseit.

– Indulni kell! –  adta ki magának az utasítást. Visszanézett a karácsonyfára. Mielőtt a görcs összerántotta volna, úgy látta, mintha a gyöngyből készült angyal, bátorítóan mosolyogna. Az úton végig higgadtan vezetett. A baba, mintha az ő karácsony-váró énekét hallgatta volna, nem moccant. A szülészeten csend volt. Az orvos halkan adta ki utasításait, a nővér hang nélkül engedelmeskedett. Bántó volt ez a némaság. Kérte az orvost, hadd hallgasson zenét. A rádióban férfiak énekeltek gregorián dalokat. Ez megnyugtató volt, elterelte figyelmét az egyre gyötrőbb görcsökről. Még nem fordult tizenkettőre az óra mutatója, mikor felsírt a fia.

Nem kellett, hogy elmondja az orvos a szabvány-szöveget, miszerint gyönyörű és egészséges a fia. Ő ezt messziről is látta.

Amikor először adták kezébe a bömbölő csomagot, úgy szimatolta végig, mint az anyaállat a kölykét. Beszívta érdes, még idegen illatát. Végigsimította a pelyhes tarkót, megbámulta a gyufaszálnyi ujjakat. Minden érzékszervével magába szívta azt a csodát, akinek a nevét most keresgélte magában. Amikor megszólította, a szilva alakú és színű szemek ránéztek. A csöppnyi száj fintorba torzult.

– Karácsony szent estéjén érkeztél. Úgy, ahogy megbeszéltük. Eddigi, közös utunk szerencsés volt. Velünk volt az Isten. Ez lesz a neved is. Emánuel – köszöntötte az apró emberkét.

Mire az éjféli misére harangoztak eleredt a hó. A hatalmas, tenyérnyi pelyhek előbb lucskossá tették az utcát, majd fehérré varázsolták a várost. Misére menők siettek a templom felé.

A meleg takaróba burkolva, halkan szuszogott egy csöppnyi emberpalánta.

Adventi koszorú

Mindketten fáradtak voltak. A kicsi lányt nyűgössé tette a kinti pocsékságos idő, a bezártság, az anya hiánya, őt pedig az újsütetű nagyanyóság. A hirtelen jött ötlet – adventi koszorú készítése –, jónak ígérkezett. A cseppnyi lány útmutatása alapján lecsupaszították a kert egyik díszét, egy selyemtapintású, tavaszi-zöld tuját, aztán a lomtárat dúlták fel gyöngyök, szalagok, gyertyák után. Az alap gyorsan elkészült. Igaz, inkább tojásdad volt, mint kerek, de nevetve legyintettek rá: így érdekesebb. A díszek felrakásában már nem volt egyetértés. A növendék nő még azon a ponton tartotta ízlésvilágát, hogy a sok a szép, a csiszoltabb neveltetésű nagyanyó ezt vitatta ugyan, de engedett. Így aztán a koszorú a sok szalagtól, színes bogyótól vásári jelleget öltött. Művükben gyönyörködve, összeölelkezve ültek a kanapén, aztán a kislány szemhéja elnehezült, és szuszogva eldőlt. Nagyanyó könnyeivel küszködve úgy döntött, élete legszebb koszorúját látja. Igaz, hogy a hagyománytól eltérően öt különböző gyertya díszlett a tarkára cifrult tuja ágakon, de a citromsárga gyertyán ott virított a legfőbb dísz: egy apró kis kéz maszatos lenyomata.

***

Csendes éj

Elállt a hóesés. A felhős ég sötét volt, a holdat sem lehetett látni. A csillagtalan éjszakában kékesszürkén bolyhosodott az imént lehullott hó. A hadnagy fázósan lehelt az ujjaira, és húzta az orra elé a sálat. Csendesen mentek, csak néha hallatszott, hogy lépteik alatt megreccsen egy halálba dermedt faág. Nehéz volt ébernek maradni, mert álmosított a mögöttük hagyott hosszú szolgálat, a megtett kilométerek, és az egyre harapósabbá váló hideg. Egyre nehezebbé vált lábukon a bakancs.

Ha dohányoznék, most rágyújtanék – gondolta, aztán legyintett is az ötletre. Szolgálatban tilos. Aztán az ötlött az eszébe, hogy lassan úgy járnak, mint a huszárlovak. Poroszkálás közben bóbiskolnak. Megállt. Eligazította vállán a fegyver szíját, talán így könnyebb lesz vinni. A fekete németjuhász megtorpant, a levegőbe szimatolva feltartotta az orrát. A két járőr megállt. Éberré válva figyelték, miért jelez a kutya.

A sötétben szoborrá merevedve álltak. A bokrok közül óvatosan dugta ki orrát egy őzgida. Talán megérezte a kutya szagát, mert egy mókás hátraarcot csinálva visszaugrott a bokrok takarásába. Az eb beledugta orrát a friss hóba, és játékosan fújt egyet. A hópamacsok fellibbentek, majd letelepedtek a fekete orra. A hadnagy szeretettel cibálta meg a kutya fülét. Hangtalanul mutatott előre, jelezve az irányt, adva utasítást az indulásra.

Szótlanul baktattak tovább. A feltámadó szél elfújta a felhőket a hold elől, a fekete égbolton felszikráztak a csillagok. A hadnagy felnézett, Betlehemre gondolt, és a Kisdedhez fohászkodott.

A folyó túloldalán, a fadzsra, hajnali imára készülődők a csillagok állásából találgatták, merre van Mekka.