Vannak fényesen ragyogó csillagok, amiket mindenki ismer, hiszen csak rá kell pillantani az éjszakai égboltra, és máris láthatjuk őket. Azonban érdemes beszerezni egy teleszkópot, amely segítségével tovább fürkészhetjük a végtelen titkait, felfedezve olyan bolygókat és további égitesteket, amelyek talán még szebben ragyognak annak ellenére, hogy szabad szemmel nem láthatjuk őket. Aki nem a tömeget követi, hanem saját magát keresi a dalokban, az tudja, milyen ez az érzés. Ha akarunk, megmaradhatunk az arcunkba tolt előadóknál és zenekaroknál; ha viszont több igényünk van arra, hogy igazi kincseket fedezzünk fel, érdemes a felszínt jobban megkapargatni.

Ida Elena DeRazza is egy ilyen csillag. Annak ellenére, hogy hazánkban még nagyon kevesen ismerik őt még, Olaszországban és Európa többi részében egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A csinos, fiatal barna hajú hölgy páratlan hangorgánummal rendelkezik és több hangszeren is játszik. Színészcsaládból származik, így számára a színház világa, az előadás élménye már kora gyermekkora óta fontos szerepet játszott az életében. Egy különleges élmény, amely során millióknak énekelhetett az olasz köztévében egy filmpremier alkalmával, megváltoztatta az életét, és innen már tudatosan az éneklés felé mozdult. A közönség több rockzenekarban hallhatta őt, majd az első fontos mérföldkő, a Morning Star következett, amely Blackmore’s Night dalokat játszott.

Innen már csak egy lépés volt a tágabb tömegek meghódítása. Ida Elena barátságot kötött a német folklegenda, sokoldalú hangszerjátékossal, Albert Dannenmann-nal, akivel számtalan projektben vettek részt közösen. Először a régizenés Cantus Lunaris formáció aratott sikereket, majd pedig a jelenleg is működő Fairy Dream duó következett, amely egyfajta crossovere az ír és német népzenéknek, a középkori harmóniáknak, valamint a modern énekes-dalszerző hagyományoknak. A kettejük által jegyzett The Ballad of the Silver-Dressed Lady és a Midnight Prayer, amelyben a Blackmore’s Night egykori iker-vokalistái, Madeline és Nancy Posner is közreműködtek.

Azonban Ida Elena számára nemcsak a folk az a műfaj, amelyben otthon érzi magát. A szimfonikus metálzenét játszó Bare Infinity frontasszonyaként egy másik terepen is kiválóan megállja a helyét. Azonban a zenés színház, a musicalek világa sem merült feledésbe; számtalan felkérés és sikeres előadás mellett a 2016-os év két illusztris felkérést hozott; A Fist of Seven Stars nagysikerű metálopera mellett hallhatjuk őt még az ugyancsak különleges, zúzósabb hangvételű Vivaldi Projectben is.

Az énekesnő-színésznő két szólómegjelenéssel is rendelkezik; 2011-ben jelent meg első saját albuma, a (My) World Music, majd idén került a boltok polcaira a Native Spirit EP, amely előkelő helyezést ért el hazája slágerlistáin is.

A Native Spirit egy nagyszerű megjelenés, amelyen hallhatunk minden stílust és hatást, ami az énekesnőt megérintette az elmúlt évek során. A nyitódal, a Rhunes in My Pocket a tradícionális ír balladák műfajában íródott; ezúttal a középpontban rúnakövek állnak, amelyet a vándor egy boszorkánytól kapott. A kelta jig, mint alapmotívum uralja az egész dalt, ugyanakkor érdemes megfigyelni az elektromos gitárt is a produkcióban, amely, ha keményebben szólalna meg, már a folkmetál műfajába sorolhatnánk. Az ezt követő lírai keringő, a Til My Last Breath ugyancsak figyelemre méltó alkotás, amelyben az énekesnő a komolyzene és a musical-ek világát hozza el a zenehallgatóknak.

Az EP harmadik darabja, a Butterfly ismételten egy új vonulatot hoz el a hallgatóknak. A vidám, tempós ír hangvétel ismét egy balladát rejt; azonban ez jóval sötétebb világba viszi el a hallgatóságot. Egy pillangóvá változott lányról szól, aki eladta életét a tündéreknek, cserébe a szépségért, amelyben addig nem lehetett része. A festői videoklip, amely a dalhoz készült, ugyancsak remekül mutatja be a történetet. A címadó szerzemény folytatja az előző alkotás tematikáját, azonban itt már nem kell félni a tündérektől, hiszen ők a zene varázslatát és a természet szépségét képviselik a lassú, etnikus dobhangzással ellátott popballada keretei között.

A zárótétel, a Folliapoesia (Őrület Költészete) teljesen elüt a lemez éteri, álomszerű hangvételétől. Az önéletrajzi elemekben, dzsesszes harmóniákban gazdag szerzemény arra keresi a választ, hogyan lehetünk önmagunk ott, ahol a társadalom, a dal esetében egy kisváros, teljesen mást vár el tőlünk. Álljunk be a sorba, ahogy a többiek teszik, vagy hallgassunk belső hangunkra még akkor is, ha ezt sokan nem nézik jó szemmel?

Akárhogy is van, Ida Elena remek döntést hozott, hogy az éneklést választotta. Telt, mezzoszoprán hangja kiválóan alkalmas arra, hogy minden zenei stílusban nagyszerűt alkothasson. Szakmai felkészültsége mellett pedig még érdemes megemlíteni az alázatot, amely minden dalában tetten érhető. Legyen szó rockról, folkról vagy crossover produkciókról, a végeredmény mindig önmagáért beszél. Egy ízig-vérig romantikus lány képe bontakozik ki a produkciókból, aki, ha kell, álmainak varázslatos képeit hozza el nekünk, míg más esetben olyan dalokat énekel, amelyekben mi is magunkra ismerhetünk.

Képek forrása: © Ida Elena DeRazza/fotó:Roberto Scorta. Köszönet Ida Elenának a felkérésért és a sok segítségért. Grazie!