Kedvelj minket a Facebookon!

HOGYAN LÁTTA A NYOLCVANAS ÉVEK ÓVODÁSA A KORSZAK KÖNNYŰZENÉJÉT?

Káli-Rozmis Károly képe
Írta: Káli-Rozmis Károly 2017. 01. 31.

MÉG EGY ZENEI ÚJSÁGÍRÓNAK IS EL KELLETT INDULNIA VALAHONNAN

A nyolcvanas évek közepe…mindannyian, akik ekkortájt az óvoda udvarán rohangáltunk, megéltük ennek az évtizednek a különleges hangulatát, amely a nagyobbak számára neonszínekkel telítődött, nekünk, kisebbeknek megmaradt egy zárt világnak, amelyben a világban dúló, lassan elmúló szocializmus csak megfoghatatlan emlékképekben volt tetten érhető. Ez igaz volt a zenére is; amíg a nagyobbaknak ott volt a Duran Duran és Madonna, addig, mi, kisebbek jóval szűkösebb választékból válogathattunk. Egy vidéki, kis falu esetében a szűkös választék ellenére mindannyian találtunk olyan dalokat és előadókat, amelyek meghatározták ezeket az éveket.

Azokban a korai években, amikor mindenki az óvodában a homokozót keresi, vagy a lányok haját húzgálja, én egy félrediagnosztizált akut mandulagyulladásnak köszönhetően az ágyat nyomtam a városi kórház valamelyik osztályán. Ezek a hetek lassanként már a múlt ködébe vesznek, azonban néhány élmény azóta is tiszta. Ahhoz, hogy túléljem a kórházi lét unalma és a vizsgálatoktól, műtétektől való félelem monoton váltakozását, figyelmem a a magyar népmesék csodái mellett a zene felé fordult. Felnőtt szemmel nézve akkori önmagam, úgy érzem, a célom az volt, hogy tartalommal és vágyakkal töltsem meg azt a mikrokozmoszt, amely a kórház-kiscsoportos óvoda-otthon hármasában gyökeredzett.

Kép forrása:Déri György/ FORTEPAN©2010-2014. under Creative Commons CC-BY-SA-3.0 licence

Azt hiszem, Halász Judit volt az első, aki dalaival és játékosságával átsegített ezen az időszakon. A Mákosrétes és az Amikor én még kislány voltam lemezek egy kaput nyitottak meg előttem a fantázia birodalmába, ahol mindig én voltam a hős, az erős királyfi, aki sárkányokkal harcol és a végén elnyeri a királylány kezét, aki ekkoriban nem volt más, mint a legendás énekesnő. Furcsa módon a Helikoffer lemeztől féltem, mert mindig a kórházra emlékeztetett, míg a Kép a Tükörben pszichedelikus harmóniái ugyancsak rémülettel töltöttek el. Ennek ellenére kívülről fújtam a dalokat, és minden vágyam az volt, hogy a koncerteken megnézhessem Őt, valamint a virágom átadhassam neki.

Szerencsére öt évesen végre átestem azon a bizonyos műtéten, és a mandulamentes világ, amely odakinn várt, végre kinyílt előttem. Ekkor már eljutottam koncertekre, azonban a mindig mosolygós Jutka néni személye ekkoriban már távolodott tőlem. Miért is? Tudatosabb énem érdeklődését egy másik szőke énekes hölgy keltette fel. Ő volt Csepregi Éva. Emlékszem, mikor először hallottam a Jojót a rádióban, hatalmas hisztit vágtam le, hogy nekem most rögtön kell a kazetta. Szerencsére akkoriban a falusi nagy ABC-ben is lehetett kazettát venni, így hamar a birtokomba került. Innentől nem volt megállás; a Neoton Família bekebelezett, így mindent megtettem azért, hogy egyre több dalukat megismerhessem, és minden lemezük meglegyen. Koncertről – vidéki révén szó nem lehetett; amikor a szülőkkel a Balatonon jártunk, ők mindent megtettek azért, hogy nehogy megtudjam, hogy a zenekar a környéken ad koncertet. Így a találkozás csak álmaimban létezett, azonban annyira nem is vágytam rá. Elvoltam a kazetták világában.

Mit szóltak ehhez a szülők? Nos, ők érezték, hogy ebből nagy baj nem lehet, ha ez kell neki. 

Arra számítottak titkon, átesik rajta, mint a bárányhimlőn, és ki fogja nőni. Néhány évvel később így is történt.

Ekkortájt már az óvoda utolsó éveit tapostam. Egy izgalmas világ rejtőzött a zöld kapuk mögött tele játékkal, zenével, és a délutáni alvás unalmas óráival, amelyből igyekeztem kivonni magam. Természetesen a zene itt is jelentős szerepet töltött be, amelyet szívesen beszéltünk ki a foglalkozások közötti időkben. Amellett, hogy a mesekazetták szeretetében mindenki egyetértett, a kedvenc előadó kérdésében már eltért a véleményünk. Három nagy tábor alakult ki; a halászjutkások, ami főleg csendes, esetleg sírós lányokból állt, a dollyrollosok, akik a harsányabb gyerekekből álltak össze, és voltak még a neotonosok, akik természetesen a legmenőbbnek számítottak. Az utóbbiak közé tartoztam én is, hiszen kívülről fújtam a zenekar dalait, és Éva szőke imázsa teljes mértékben rabul ejtette bimbózó személyiségem. Mai napig is tisztán emlékszem, mekkora szócsatákra került sor az énekesnők szépsége, hangja és varázsa miatt, melyet természetesen a valóságtól távol álló hősi kalandok koronáztak meg.

Természetesen voltak más előadók is, akikről szó esett, de nagy hatást nem tettek az akkori óvodás generációra. Az akkoriban gigasikeresnek mondható Modern Hungária természetesen néhány lány érdeklődését felkeltette az Elfújta a szélnek köszönhetően, de minket, fiúkat ez hidegen hagyott. Ezzel szemben Zoltán Erikára már mi is felfigyeltünk, azonban a műkörmei és a beszélő fekete szappana félelemmel töltött el minket.

Természetesen voltak olyan előadók is, akiktől én féltem. Anyám – népművelő/könyvtárosként igyekezett minél szélesebb spektrumát felvonultatni a gyermekeknek szánt zenéknek; a 100 Folk Celsiussal nem volt baj, sem Eszményi Viktóriával. A gondok akkor kezdődtek, mikor a Regélő című kazettát megkaptam, és meghallottam Sebő Ferenc dalait. A Galagonya és a Tekereg a szél egyenesen rémisztő volt, így igyekeztem befogott füllel végigszenvedni, magamban rimánkodva, hogy legyen már vége. A másik ilyen előadó Enya volt, aki akkoriban futott be az Orinoco Flow-val. A dallal rendben volt minden, a klipet azonban már ijesztőnek láttam. Gyermekként nem értettem, hogyan tudott a néni egyszerre több hangon énekelni. A harmadik ilyen művész Szörényi Levente volt, akinek nem a hangjával vagy a dalokkal volt bajom, inkább azzal, ahogyan nézett és a száját szorította össze, miközben a lemezborítón a kamerába nézett.

Természetesen a zene nemcsak szalagról szólt, hanem ott volt a televízió is. A nagy fekete doboz, amely ekkoriban már sokunk otthonában színes volt, ugyancsak csodákat rejtett ilyen téren is. A Popkorong és a Három Kívánság volt a két meghatározó élmény. Emlékszem, Tibi bácsi járta az országot műsorával, amelynek egyik állomására az egész óvódát elvitték a szomszédos kisvárosba. A nagy érdeklődés és a kíváncsiság ellenére sokan sírva jöttünk ki a kultúrházból az előadás után, mivel hiába tapsoltunk teljes erővel, nem kaptunk sem aranylabdát, sem csokoládét. Ennek oka az volt, hogy minket, falusi gyerekeket hátra ültettek, egyrészt amiatt, mert mire megérkeztünk, a városi ovisok már elfoglalták az első sorokat, így hozzánk nem ért el a mindentudó Tibi bácsi keze.

A felnőttek zenéi természetesen elértek minket is, azonban, talán a generációs különbségek miatt nem tudtak magunkkal ragadni. Ilyen volt a Napoleon Boulevard is, akik akkortájt futottak be a Kérlek, ne félj című dallal. A szép, elgondolkodtató klip megnézése után elment a kedvem a játéktól. Ültem és néztem magam elé. A szüleimnek ez feltűnt, és sokáig tartott elmagyarázniuk, hogy Lilla néni nem bánt, és nem kell félni a repülőktől. A másik ilyen furcsa énekesnő Koncz Zsuzsa volt. Vele szemben kettős érzéseim voltak; érdekelt is, ugyanakkor túl ünnepélyesnek és komolynak tartottam, így maradtam akkoriban a könnyebben befogadható zenéknél.

A Bojtorján is ilyen volt; itt nem a Pomázi Zoltán-féle felállásra gondolok, hanem a későbbire, amikor már Szabó Csilla és Géczi Erika pengette a húrokat. Erikától féltem, főleg a hangjától, mert nem tudtam hová tenni, ugyanakkor érdekelt is, mivel előtte még gitáros énekesnőről nem is hallottam.

Ahogy olvasom vissza a sorokat, és próbálom az emlékeket megragadni, mosolygok magamon. Ugyanakkor nem érzem azt, hogy ezeket, a zene felé vezető első lépéseket szégyellni kellene, hiszen ezek a dalok, arcok és lemezek indítottak el a könnyűzene útján, és nekik köszönhetem azt, hogy a mai napig is kapcsolatban lehetek velük. Halász Juditot még mindig jó hallgatni, a Kép a Tükörben lemezzel azóta sikerült megbarátkozom. A Neoton? Inkább tekinthető a korai gyerekkorom részének, mint a jelenkorénak. Sebő Ferenc? Enya? Leküzdöttem a félelmem, és mindkettejük tisztelője vagyok, akárcsak a Napoleon Boulevard-é. Koncz Zsuzsa? Géczi Erika? Kamaszkorom, korai felnőtt éveim óta fontosak nekem.

Harmincas éveim közepéről, ha visszanézek, úgy élnek bennem ezek az évek, mintha egy lassan mozgó, túlexponált filmet néznék, amely egyszerre éles és megfakult. A változások, mint az iskola új közege, a megváltozott, ugyanakkor az egyre jobban táguló külvilág nyíló kapui már teljesen más élményt hoztak el, így ezek a kedvencek lassan halványodva egyre távolabb kerültek tőlem. Ezzel sincs semmi baj, hiszen az új élményekkel való ismerkedés, illetve a változás az, amely olyan helyzeteket teremt, amelyek lassan, de biztosan önmagunk épülését szorgalmazzák. Velem is így történt, de ez már egy teljesen más történet.

Lemezborítók forrása: Hungaroton lemezkiadó