Korábbi, beharangozó cikkünkben mutattuk be az második életévét betöltő fesztivált, amely a tavalyi három naphoz hasonlóan idén is nagy sikert aratott. Az Ormánság szívében, a Bőköz mikrotérségben (amely három falut, Kémest, Szaporcát és Tésenfát foglalja magában) ismét a kultúráé volt a szó a hosszú hétvégén jobbnál jobb programokkal, rendezvényekkel és koncertekkel. Mi a második napon tettük tiszteletünket a rendezvénysorozaton.

Szombat délután, aranyló napfény, a hőmérséklet jócskán túllépte a harminc fokot, mégis sok ember sétál Kémes utcáin. Mi innen kezdtük felderíteni a Bőköz Fesztivált olyan módon, hogy a lehető legváltozatosabb programokon vehessünk részt. Először a falu főterétől nem messze elhelyezkedő „Arany Buszt” látogatuk meg. A Petőfi Múzeum népszerű utazókiállítása nagy sikert aratott már az országhatárokon belül, és itt, Kémesen is nagyon sok látogatót vonzott. Az interaktivitás jelszavával mi is „jegyet” váltottunk a járműre, hogy megtekinthessünk az idén 200 éve született író életpályáját. Láthattunk itt digitális, interaktív idővonalat, csodálatos, fára kidolgozott Arany-verseket, tesztelhettük tudásunkat a költő szókincsével kapcsolatban, és meghallgathattunk jónéhányat a megzenésített Arany-művek közül. A bátrabbak pedig a busz előtt belebújhattak Toldi Miklós bőrébe petrencés rudak és sisakok segítségével.

Kémesen tovább barangolva a kézművesek felé vettük az irányt, ahol kipróbáltuk, hogyan lehet viaszkréták és vasaló segítségével különleges műalkotásokat létre hozni, majd az iskola épületében a Diabelli Tehetség Nap keretében a lézerlabirintust járhattuk be, amely sokunk számára nyújtott újdonságot.

Az egyre forróbb nap alatt elhagyva Kémest Tésenfa felé sétáltunk csodálatos erdősávok és rétek között. Az aprócska vonat, ami a három falu között robogott, mindig tele volt utasokkal, akik elég furcsán bámultak minket, hogy miért kutyagolunk a forróságban, ahelyett, hogy felpattannánk rá.

Az igazság az, hogy amellett, hogy megnézhessük, egy délután alatt mennyi programja juthatunk el, a célunk az volt, hogy táj szépségét a lehető legközelebbről érezhessük, így a séta erre kiváló alkalom volt.

Tésenfára érve először Csernik Szende székely mesemondó előadásába csöppentünk bele.  A garabonciások kalapjába bújt, egész testét a játéknak átadó, ízes székelységgel megszólaló fiatal lányt hallgatva egy időre elfeledhettük a jelenkori környezetet, és az a nyelv és játék, ahogyan ezeket a régi meséket hallhattuk, egy olyan időtlen világba röpített minket, amelyet gyerekkorunkban élhettünk át ilyen intenzitással. Szende egyszemélyes színháza, ahol a háttér a bő szoknya, és a játékosok a lábára húzott székely bábok, hatalmas sikert aratott.

Ugyancsak itt, a Hagyományok Tárházában a régi javasok világába tettünk egy intenzív kitekintést a nagyszerű néprajzkutató, Kis-Halas Judit társaságában, aki az egyetemi katedrák száraz hangvétele helyett emberközeli és hiteles módon közelítette meg az ormánsági látó- és gyógyítóemberek világát.

Egy állomással tovább betérhettünk a HP Udvar – Pajta Galériába, ahol Szatyor Győző grafikáit és szobrait nézhettük meg a pusztuló, egyre jobban elnéptelenedő falvak témájában, amely sajnos már hosszú évek óta az Ormánság egyik legnagyobb problémája. Sétánkat folytatva egy másik művészeti helyszínre estünk be. Az Ilona-házban megismerkedhettünk Vida Ilonával, aki már hosszú ideje öregbíti hírnevével az Ormánságot; számtalan sikeres kiállítás Magyarországon, alkotótáborok fűződnek a kedves, közvetlen hölgy nevéhez, aki főleg akvarellel dolgozik, és nincs olyan téma és műfaj, amely számára ismeretlen terep lenne.

Tovább bolyongva a településen először a Retró Bótba kukkantottunk be, ahol a huszadik század letűnt évtizedei kaptak lehetőséget arra, hogy néhány napra feltámadjanak. A szatócsüzlet és a hatvanas-hetvenes évek hangulata sok régi hanglemezzel, magazinnal, képeslappal, valamint tranzisztoros rádiókkal egy különleges hangulatban, mégsem zavaró módon keveredett egymással. Innen a tésenfai Református templomba sétáltunk át, amely- ellentétben a környékbeliekkel, nem szépen díszített, kazettás mennyezetével, hanem egyszerű fehérségével dacol továbbra is a megváltozott idők szelével.

A lassan estébe forduló délután már Szaporcán talált minket, ahol először a Cseh Tamás kiállítást néztük meg a Faluházban. A nagyszerű zenész életét nemcsak a lemezek és a dalok segítségével, hanem a művész festményei és grafikái társaságában tekinthettük át újra, amíg a kivetítőn régi koncertfilmek és egyéb archív felvételek mentek folyamatosan. A Faluházzal szemben egy különleges, távol-keleti program várta az ide látogatókat. A Pécsi Tudományegyetem Konfuciusz Intézetének segítségével megismerkedhettünk Kína hagyományaival; kipróbálhattuk, hogyan lehet pálcikával enni, teát kóstolhattunk, valamint belemélyedhettünk a kínai gyógyászat és a népviselet titkaiba.

A kora esti órákban a Református Templom melletti Bőköz Színpad is megtelt élettel; a templom előtt egyre nagyobb sor állt, hogy az itt megrendezett Varnus Xavér koncertre bejuthasson, aki a templom orgonájának javára ajánlotta fel tavaly is, és idén is a koncert teljes bevételét. Ezalatt a színpadon már a hazai világzenei élet egyik legjobb formációja, a csinos bőgőslányt is felvonultató Babra zenekar volt hallható, akik nagyszerű délszláv hangulatot varázsoltak a szalmabálákon üldögélő közönség elé.

Mi a dallamok hallgatása közben kicsit sétálgattunk a helyszínen, megkóstoltuk az igazi Ormánsági rétest, bekukkantottunk az Eperfa Tájházba, amely az egyik legszebb épület a maga műfajában. Annak ellenére, hogy a programokról lemaradtunk, és csak a kapun keresztül leskelődtünk be, a korábbi évszázadok hangulata így is megérintett minket. A tornácos ház, a fehérre meszelt falak, az ott lógó szerszámok már a múlt részei, mégis intenzív hatást tettek ránk. Vajon milyen lenne az élet, ha visszavonulnánk egy Dráva-menti település egy ilyen házába? Vajon képesek lennénk-e arra, hogy lassítsunk életünk rohanását? Ilyen hangulatban barangoltunk tovább a falutól vezető úton lefelé a Fekete-víz hídjához. Az Ormánság legfontosabb vize a környezetszennyezés és a szabályozás ellenére is lassan, méltóságteljesen hömpölygött medrében, tudomást sem véve az évek múlásáról. A magasba emelkedett hold különleges, időtlen hangulattal töltötte meg az estét, amely ilyen lehetett évszázadokkal ezelőtt is minden nyáron itt, a Dráva-mentén.

Ezekkel az élményekkel és gondolatokkal feltöltődve sétáltunk vissza Kémes felé, ahol már várt minket az autó, hogy hazavigyen. A langyos, egyre sötétebb estében egyikünknek sem volt kedve beszélni, a minket ért hatásokat először magunkban kellett helyre tennünk, hogy egy koherens képet tudjunk az Olvasóinknak mutatni a második születésnapját ünneplő rendezvénysorozatról. Egy azonban biztos: a Bőköz fesztivál jóval több, mint amilyennek első látásra tűnik. A térség néprajzi és kulturális hagyományai erre a három napra teljes szépségükben születtek újjá, ugyanakkor a még mindig élő néphagyományok világától teljesen elütő programok nem képviseltek éles váltást, hanem a régi idők világába szépen besimulva adtak egy különleges színt és hangulatot ennek a három falunak.

Milyen a huszonegyedik század Ormánsága? Van-e jövője ennek a régiónak? Fog-e emlékezni a jelenlegi tizenéves generáció arra, hogy mi a punya, eszik-e vagy isszák a biklát, valamint miért talpas a talpasház? Ezekért az okokért is van létjogosultsága ennek a fesztiválnak, hogy ismét a tudatosság szintjére emelhessük népművészeti és kulturális értékeit ennek a régiónak, hiszen ki tudja, talán az elvadult és méltatlanul feledésbe merült tündérkert új életre kelhet, ha minél többen fedezik fel ezt a világot beleszeretve egyedi szépségébe.

Képek forrása: TUMAG, Kálmándy Ferenc valamint bokozfeszt.hu(térkép)