„Jó, akkor most elmehetsz.”

Erzsébet szeretett névtelenül elvegyülni az emberek között – jobban mondva nem is az emberek között, és nem is a tömegben. Nem jól viselte a tömeget, nem csak azért, mert nem szerette, ha megbámulják. Inkognitóban – amikor nem kellett tartania attól, hogy felismerik, mert a monarchián kívüli országban volt, vagy sűrű fátyol borította az arcát – sem bírta, ha sok ember van körülötte. Jobban szerette a természetet és néhány szerencsés kiválasztott, bizalmas társaságát élvezni, valamint közeli családtagjait (leginkább bajorországi családját, a testvéreit és legkisebb lányát, Mária Valériát értjük ezalatt), mint a társasági eseményeket.

Sisi egészen fiatal korától kezdve bárhol is megjelent, a figyelem középpontjába került. A császárné még a negyvenes éveiben is csodálatos, fenséges és megközelíthetetlen tüneménynek számított a bálokon. Bármilyen eseményen is vett részt – legyen az esküvő, fogadás vagy bál – mindig ő számított a legnagyobb látványosságnak vékony, sudár, 172 centiméteres magasságával (ez korában igen magasnak számított, néhány centivel a császár is alacsonyabb volt) és dús, hosszú, gesztenyebarna hajával. Ez a szerep azonban terhes volt neki, félelmet váltott ki belőle, és tovább erősítette benne a vágyat, hogy megfeleljen a róla kialakult képnek. Nagyon foglalkoztatta, mit gondolnak róla, Erzsébetről az emberek, hány évesnek tartják, szépnek találják-e. Ez a kíváncsiság odáig vitte őt 1874 farsangi időszakában, hogy húshagyókedden pazar álruhában, arcát, nyakát, haját maszk mögé rejtve, sűrűn elfátyolozva elment a Musikvereinssaalban (a Zeneegyesület nagytermében) rendezett maszkabálra, amely főleg az arisztokraták és a módosabb nemesek számára került megrendezésre. A titkos “kimenő” gondosan elő volt készítve: csupán bizalmasa és barátnője, Ferenczy Ida, fodrásznője Fanny Feifalik, és egyik komornája, Schmidlné tudott róla. A Hofburgból titokban kijutását az utóbbi hölgy szervezte meg.

Erzsébet (1882) - Hermann Nigg festette

Először Corti gróf, Erzsébet első hiteles életrajzírója számol be a történetről, későbbi bibliográfusai (Brigitte Hamann is) erre hivatkoznak, illetve ennek felhasználásával, egyéb kutatásokkal kiegészítetve tálalják a sztorit. Cort a császárné hátrahagyott irataihoz, lányának, Mária Valériának a naplójához és egyéb, akkoriban ismeretlen feljegyzésekhez is hozzáférést kapott, amelyek felhasználásával megírta, és 1934-ben publikálta könyvét Erzsébetről (magyarul 1935-ben jelent meg). Nézzük, hogyan is zajlott ez a kis kaland, amely a császárné számára messze túlmutat azon a húshagyókeddi farsangi éjjelen!

Eljött a maszkabál estéje. Erzsébet és kísérője csak azután lopódzott ki a Hofburgból, amikor már “mindenki” lefeküdt. Ezt ne úgy képzeljük el, mint a filmekben, hogy az arisztokrata hölgy csak felkapja magára az előre kikészített báli ruhát, és már megy is nagy titokban... Erzsébetet ismerve itt is hosszas öltözködési procedúra előzte meg az indulást. Egy-egy báli eseményre vagy hivatalos megjelenésre legalább három órán át tartott a készülődés (fésülködés-öltöztetés). A császárné még egy kilovagláshoz is hosszasan öltözködött (öltöztették), szorosan befűzette, többek szerint bele is varratta magát a ruháiba (még a lovaglóruháiba is!), nehogy redő keletkezhessen az anyagon, amely alakját egy centivel is teltebbnek mutatná. Ezen az estén haját vörösesszőke, nagy paróka alá rejtették, így a frizura készítése a szokottnál kevesebb időt vehetett igénybe. Sisi ezúttal súlyos, uszályos, sárga brokátruhát viselt. Később ő is beláthatta, hogy nem volt éppen praktikus öltözék az uszályos, vastag ruha egy zsúfolt álarcosbálon. Az egész arcát, sőt az állát és a nyakát is takaró fekete, csipkés álarcot viselt, kezét pedig kesztyű borította, amelyet egy percre sem vett le a bál alatt. Sárga dominónak öltözött be; barátnője, Ida pedig piros dominónak, az ő arcát is álarc borította. A múlt-kor történelmi portálon olvashatunk az úgynevezett dominóbálokról az Újkori bálok a farsangi időszakban című 2014-es írásban: „A jelmezbálok egyik különleges fajtája a 'dominóbál' volt (Bal en Domino, Bal de la cour, Bal à la cour). A dominóbál valójában a velencei mintára megrendezett álarcosbált jelentette. Az elnevezés az olasz nyelvől ered: a Domino kezdetben az olasz és spanyol egyházi személyek (domino) bő, az alsóruházatot eltakaró, fekete színű köpönyegét jelentette. A bő köpönyeg a 16. században került át a világi öltözködésbe, mindkét nembeliek kedvelt ruhadarabja lett. Lepelformája miatt a 18. században velencei karneválruhává lépett elő, és egyre színesebbé vált. Kedveltsége annak ellenére, vagy talán éppen azért volt nagy, mert elkészítése nem volt bonyolult, tehát nem igényelt sem különösebb felkészülést, sem különösebb készségeket, és esztétikailag semlegesnek számított. Mivel ezt a 'köpönyeget' férfiak és nők egyaránt hordhatták, az álarcosbálokon preferált inkognitót és titokzatosságot remekül megőrizhették vele." 

Hogy elterelődjön a császárnéról minden gyanú (valószínűleg a Burgon belül is, mivel kifelé menet őrökkel biztosan találkozott a két farsangozó, és a kocsis, aki vitte a bálba, szintén láthatta őket), Erzsébet Gabriellának szólíttatta magát Idával, aki a Henriette álnév mögé bújt. Gabriellának a komornát (Schmidlnét) hívták, aki Erzsébethez hasonlóan magas és karcsú volt - a Burgon belül ezzel is igyekeztek ráterelni a gyanút, ha esetleg bárki is rajta kapná őket. Erzsébet egyébként is nagyon halkan, szinte csukott szájjal beszélt (Bővebben erről ITT.), de valószínűsítem, nem, vagy nem nagyon szólalt meg, amikor elhaladtak egy-egy őr előtt, nehogy leleplezze magát a hangjával. 

Musikvereinssaal (Zeneegyesület), Bécs (forrás)

Megérkezve az estélyre, a bálteremből nagyon gyorsan a karzatra mentek, ahonnan a császárné szemügyre vehette a tömeget. 11 óra tájban Ida javaslatára kiválasztott egy fiatal, elegáns férfit, akit Ida leszólított, és felvezetett hozzá. A férfi nem viselt álarcot. Azonkívül, hogy Erzsébet csinosnak gondolta, az is szempont volt, hogy olyan ember legyen, akivel nem ismerik egymást. A bálban, ugyanis, a felsőréteg olyan tagjai is részt vettek, akik jól ismerték őt személyesen, például a jóképű Esterházy Niki (a nevével ellentétben férfit jelöl). Az arisztokrata származású Esterházy Niki állandó kíséretéhez tartozott a falkavadászatokon. A császárné kísérői hivatalosan, az etikett szerint a főnemesek közül kerülhettek csak ki, neki egyébiránt nem számított (volna), hogy milyen társadalmi rétegbe tartozik bele az illető. Ida is kisnemesi származású volt, nem is lehetett a királyné udvarhölgye, hivatalosan a felolvasónője lett, valamint mielőtt a szolgálatába állhatott, címet kellett kreálni neki (Bővebben erről ITT.). Sigrid-Maria Grössing Erzsébet királyné és a férfiak című könyvében azt olvastam, hogy a császárnét az is érdekelte, Esterházy kivel lesz ott azon a farsangi bálon, ugyanis úgy pletykálták, férjes asszony a választott. Ez lehetséges, hogy így volt, de nem hiszem, hogy elég motiváció lett volna Erzsébet számára ahhoz, hogy részt vegyen egy ilyen zsúfolt rendezvényen, és vállalja a “lebukás” kockázatát. Szerintem inkább az unalom és a kíváncsiság hajthatta. Niki köztudottan csapta a szelet a császárnénak, ez valószínűleg legyezte Erzsébet híúságát. A Burgban, vagyis a császári udvarban rosszindulatú pletykák keringtek kettejük állítólagos “viszonyáról”, de ez a jelen cikk végén egyértelműen megcáfolásra kerül.

Unokahúga, Marie Louise von Wallersee-Larisch emlékiratai szerint (amelyet igen szkeptikusan kell szemlélnünk, hiszen a tényeket gyakran elferdítő írás nem tekinthető hiteles biográfiának a császárnéről) Niki az ő (Marie) kezét is megkérte, de Marie, Erzsébet javaslatára elutasította házassági ajánlatát. Helyette, állítólag ugyancsak nagynénje tanácsára egy nem éppen megnyerő külsejú fiatalemberhez ment hozzá, Georg Larisch-Moennich grófhoz. Marie szerint Erzsébet azt remélte ettől a házasságtól, hogy a jelentéktelen, engedékenynek tűnő fiatalember majd biztosítja unokahúgának a szabadságot ahhoz, hogy bármikor és bármennyi ideig vele, a császárnéval lehessen, utazásaira elkísérhesse. Sajnos a gróf nem váltotta be ezen reményeket. Szintén Marie leírásában olvasható, hogy később ezért a “házassági tanácsért” Erzsébet bocsánatot kért tőle. Larisch grófné, vagyis Marie Wallersee Erzsébet bátyjának, Lajos Vilmos hercegnek és feleségének, a színésznő Henriette Mendellnek rangon aluli házasságából származó gyermeke volt. A kapcsolat okozta botrány (amely a Sissi-filmben is szerepet kap, a kislányt a Sissi harmadik részében – Sorsdöntő évek – is láthatjuk Possenhofenben) mérséklésére Henriette megkapta a császártól a Wallersee bárónői címet.

Erzsébet unokahúga, Marie Louise von Wallersee-Larisch (Kép: Josef Löwy - Österreichische Nationalbibliothek)

Visszatérve a farsangi bálra: Mielőtt Ida felvezette a kiválasztott ifjú férfit úrnőjéhez a karzatra, kérdezgette őt, hogy ezt vagy azt ismeri-e, és miután meggyőződött arról, milyen társadalmi szinten áll és milyen kapcsolatokkal rendelkezik vagy inkább nem rendelkezik, felvezette őt a császárnéhoz. A fiatalembert Fritz Pacher von Theinburgnak hívtak, és miniszteri tisztviselőként dolgozott. A férfi az ismeretlen hölgy pazar öltözékéről is láthatta, hogy nagyon gazdag, arisztokrata származású lehet. A beszélgetés igen esetlenül indult, Erzsébet szokás szerint feszengett, a férfi pedig valószínűleg erősen gondolkozott azon, vajon ki rejtőzhet az álarc alatt. Hirtelen a császárné egy váratlan kérdést szegezett neki „Tudod, egészen idegen vagyok itt. Szeretném, ha kissé tájékoztatnál. Kezdjük mindjárt a legelején. Mit beszél a nép a császárról? Meg vannak elégedve az uralkodásával? Már egészen behegedtek a háború ütötte sebek?” (Corti, 217)

A következő kérdésével pedig elárulhatta volna, vagy inkább el is árulta magát: „Mondd csak, ismered a császárnét? Tetszik neked? És mit mondanak, mit gondolnak róla az emberek?” (Hamann, 377) Pacher kíváncsisága fokozódott. Elkezdett gyanakodni arra, hogy a lenyűgözően elegáns és csinos hölgy maga a császárné-e, viszont óvatosan válaszolt, nehogy éreztesse, gyanút fogott: „A császárnét természetesen csak akkor szoktam látni, amikor kilovagol a Práterbe. Hogy mit gondolnak róla? Tulajdonképpen nem sokat beszélnek róla, mert nem szívesen jelenik meg a nyilvánosság előtt, nem szereti, ha látják, és a lovaival meg a kutyáival van elfoglalva. Mást nem mondhatok, mert akkor talán igazságtalan volnék. Mindenesetre szép asszony.” (Hamann, 377-378) A rendkívül híú Erzsébet csak nem hagyta annyiban. Megkérdezte Pachert, hány évesnek gondolja őt. A férfi arcátlanul odavágta, hogy harminchatnak – mivel a császárné is éppen ennyi idős volt. A hiú Erzsébet úgy megsértődött ezen (feltételezem, remélte, hogy sokkal fiatalabbnak hiszi őt a férfi), hogy ezt mondta: „Jó, akkor most elmehetsz!” A fiatalember azonban nem volt hozzászokva ehhez az utasító stílushoz, ő nem tartozott a császárné személyzetéhez, és maga is nemesi származású volt. Ez a hangnem feldühítette: „Nahát, ez aztán kedves. Először idehívatsz, kifacsarsz, aztán útilaput kötsz a talpamra.” Erzsébet pedig ehhez a hangnemhez nem volt hozzászokva, hiszen még a császár sem beszélt vele így – az uralkodó nemcsak tetteivel, hanem a szavaival is a tenyerén hordozta az ő imádott Sisijét. Meglepő módon a császárnénak mégis imponált ez a szokatlan hangnem. Később Pacher elmondta, hogy csodálkozást vélt felfedezni a sárga dominó hangjában, amikor ezt a választ adta neki: „Jó, nem bánom, maradhatsz, ülj le, aztán vezess a terembe.”

Erzsébet ezután teljesen feloldódott. Később Pacher így beszélt erről (Hamannál olvashatjuk, 378):

Josef Arpad Koppay: Erzsébet (1886). Forrás: wikipedia

A versből is érződik, hogy Erzsébet a lelki kapcsolatot fontosabbnak tartotta, mint a testit. Pacherrel egy egészen különös lelki-szellemi kapcsolatot érzett, és a leveleiből és a verseiből is árad, hogy meg volt győződve arról, a férfi is ugyanezt érezte. A valóság viszont az, hogy az egészet túlfantáziálta, Fritz Pachernek messze nem jelentett annyit az a kellemes este, mint neki. Ha nem a császárnét sejtette volna az álarc alatt, talán régen el is felejtette volna az egészet. Pacherre leginkább az tett mély, maradandó benyomást, hogy úgy sejtette, az uralkodónével töltötte együtt azt a bő órácskát. Nagyon szerette volna kideríteni, de biztosan csak jóval Erzsébet 1898-as halála után, Larisch grófné említett visszaemlékezéséből tudta meg évtizedekkel később, 1913-ban (Marie Wallersee-Larisich emlékiratai Sisi udvarában címen jelentek meg magyarul 2017-ben). Marie a történetet igencsak kiszínezte.

Akik kételkednek Erzsébet férjéhez való hűségében, illetve hisznek azon újságcikkeknek, irományoknak, amelyek azt állítják, hogy sok szerelmi viszonya volt, vagy legalábbis hogy egyáltalán volt, álljon itt végezetül Pacher véleménye, amelyet azután vetett papírra, amikor Larisch grófné emlékezését olvasta: „Ha a császárné többi kalandja is éppoly ártatlan volt, mint ez a farsangi tréfa, amelyet a la Harun al-Rasid üzött velem, akkor tényleg nem kellett szemréhányást tennie saját magának.” (Idézi Hamann, 386) (A Harun al Rasid jelentése: helyes úton járó/igazhitű.)

A császári udvarban arról is rosszindulatú pletykák keringtek, hogy Erzsébet szerelmes volt gróf Andrássy Gyulába, sőt meg is csalta vele a császárt. Erről többbet az Erzsébet királyné és a magyarok - Barátság vagy szerelem? című könyvemben olvashatnak.

Káli-Rozmis Barbara

Erzsébet királynéról és a családjáról szóló YouTube csatornám: Káli-Rozmis Barbara Erzsébet királyné kutatója

Facebook – ERZSÉBET KIRÁLYNÉ

Felhasznált szakirodalom:
Erzsébet királyné Brigitte Hamann - Európa Könyvkiadó
Gróf Corti Egon Cäsar: Erzsébet
Marie Louise von Wallersee-Larisch: Sisi udvarában
Sigrid-Maria Grössing: Erzsébet királyné és a férfiak (Királyi házak)
Mészöly Dezső: Sirály a Burgban. Erzsébet királyné költeményei

Facebook megosztási kép: F.X.Winterhalter festménye