Kép forrása: Wikipédia/Nsoveiko (Own work) [CC BY-SA 3.0 (http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0)], via Wikimedia Commons

A formáció bemutatkozó lemeze, a Shadow of the Moon 1997-ben jelent meg. Az eddigiektől eltérően Ritchie akusztikus gitárt ragadva mutatta meg lágyabb, líraibb oldalát is. A hagyományos rock keretei helyett középkorias és balladás világra épülő zenei világgal létrejött az a különleges crossoveres hangzás, amely nagy sikert ért el a zenehallgatók körében. A második, Under a Violet Moon címre hallgató korong már jóval visszafogottabb anyag volt, amely inkább a közép-európai népzenékből merített inspirációt. A 2001-es Fires at Midnight már egy befutott zenekart mutatott, aki megtalálta a saját hangját és a saját közönség mellett a populáris zenéket kedvelők is felfigyeltek erre a szokatlan, régizenés hangvételre és megjelenésre. A 2003-as nagylemez pedig ezt a vonalat viszi tovább még kidolgozottabb formában.

A reneszánsz harmóniák továbbra is fontos szerepet töltenek be; a 3 Black Crows játékossága megállta volna a helyét bármelyik középkori udvarban, a Cartouche pedig a régi prágai alvilágba kalauzolja el hallgatóit hipnotikus ütőseivel és tekerőlantjával. Ennek a hangulatnak a jóval ragyogóbb oldala a címadó dal, amely a zeneszerző Elgar és a csellista Jacqueline du Pré románcába enged betekintést. A gyönyörű hegedűszólót felvonultató álomszerű keringő egyike a duó legszebb dalainak. Zeneileg nagyon hasonló világ bontakozik ki a Queen for a Day-ből, amely egy parasztlány álmaiba nyer betekintést, a lírai részhez kapcsolódó instrumentális táncban pedig Peter Brueghel vidám alakjai elevenednek meg. Végül pedig a barátság időtlen érzéséről szóló Dandelion Wine lágy ritmusai, elmélázása zárja ezt a vonulatot és a hanganyagot is.

Három hangszeres darab is hallható a lemezen, a Nur Eine Minute, Ritchie szokásos klasszikus ihletésű szerzeménye. A másik, a tekerőlantos Mr. Peagram ’s Morris and Sword pedig már az album népzenei vonulatához kapcsolódik szorosabban. Ezt az irányt képviseli még a brit folk elemeire épülő télies felvezetésű Where are We Going from Here, amely a vándoréletmód nehézségeiről szól. Hasonló hangulatot idéz fel az Ivory Tower, amelyben egy hercegnő szemszögéből láthatjuk a világot. A táncra csalogató Loreley pedig a Rajna tündérét hozza el egy kalózmesén keresztül.

A régizenés jegyek mellett a rocknak is fontos szerep jut a korongon, hiszen Blackmore ezt sem hagyta igazán el, egy-egy dalban visszaköszönnek a régi, főleg a Rainbow-t idéző stílusjegyek. A kislemezre szánt, keleties hangzású Way to Mandalay egyszerre légies és dinamikus. Az All For One érdekes példája annak, hogyan születik újjá egy régi népi dal a rockzene keretei között úgy, hogy megőrzi eredetiségét a modern környezetben; a Három Testőr gondolataira épülő kocsmadal mai napig egy közkedvelt eleme a koncerteknek.

Ritchie és Candice saját dalai mellett szívesen játszik feldolgozásokat is, amelyeket a saját stílusuknak megfelelően fogalmaznak újra. A Jethro Tull remekmű, a Rainbow Blues egy modernebb, rockhoz közelibb hangszerelésben szólal meg; a másik, nem saját dal Joan Baez legendás Diamonds and Rust-ja, amely egy éteri, vágyódó rockballadaként reinkarnálódik.

Kép forrása: stevet955i via Visualhunt / CC BY

A gitármester játéka mellett Candice egyszerű, mégis érzelemmel teli hangja ugyancsak fontos alappillére a produkciónak. A hangszerhasználat – a rock megoldásai mellett a középkori és népi hangszerek – tekerőlant, töröksípok, furulyák ugyancsak a hangzásvilág fontos részei. Az eddig megjelent tíz stúdióalbum közül a Ghost of the Rose talán a legigényesebb, így érdemes ezzel kezdeni az ismerkedést. A Blackmore’s Night egyik nagy előnye az, hogy egy olyan különleges, már-már elfelejtett zenei világot hozott vissza a folk rock hagyományok mellett, és divatossá tette ismét a középkori világot. Olyan módon, amelyben az régizenés elemek nem csak dekorációs elemként vannak jelen, hanem a produkció fontos részei. A duó sikerének másik oka, az, hogy megjelenésük idején egy olyan piaci rés volt jelen a popzenében, amelyet sikerrel töltöttek ki. Akkoriban csak alig néhány csapat játszotta ezt a jó értelemben vett rádióbarát, ugyanakkor autentikus zenét, így könnyen sikerült közönségre találniuk. Napjainkban a Faun, Trobar de Morte, az Estampie mellett inkább a hagyományos popzenéhez érezhetjük közel ezt a világot, azonban a Blackmore’s Night szerepe vitathatatlan, hiszen ők bizonyították be először azt, hogy a középkor még mindig él a zenében.