Kedvelj minket a Facebookon!

AZ ŐSKOR SZÉPSÉGIDEÁLJA

Káli-Rozmis Barbara képe
Írta: Káli-Rozmis Barbara 2017. 01. 04.

„A Kövér Nő”

 

A szépségápolás története egyidős az emberiséggel, a szépség fogalma azonban koronként változik. Cikksorozatunk első részében az őskor szépségideálját, a „Kövér Nő”-t mutatjuk be.

Az őskorban a kövér és termékeny nő számított szépnek, ami nem csoda, hiszen bírnia kellett a reggeltől estig tartó kemény munkát, ráadásul gyakran élet-halál harcot vívott a környezeti jelenségekkel, valamint a vadállatokkal. Ha egy nő kövér volt, az egyrészt a jóltápláltságnak, tehát a jólétnek volt a megnyilvánulása, másrészt pedig kedvező gyermekáldásra is lehetett számítani, valamint szívósságra, ami kellett a túléléshez akkoriban. Tudomásom szerint a legkorábbi lelet, amely a telt idomú szépségideált hirdeti, a 20-25 ezer éves willendorfi Vénusz szobrocska. (Kép: A willendorfi Vénusz - Matthias Kabel készítette)

A „Földanya-kultusz” volt akkoriban a divatos, amelyből arra következtethetünk, hogy a nők, különösen a telt nők, fontos helyet foglaltak el a társadalomban, amely többnyire matriarchális (anyajogú) volt, ahol a nők hozták a döntéseket. Mivel ők szülték a gyermekeket, nőági leszármazás és örökösödés volt a jellemző akkoriban. A Nagy Anya „a terhesség és gyermekszülés istennője” volt (Neumann, 113).

Ötven női, de csupán öt férfiszobor maradt ránk az őskorból (Neumann, 112). A leletek Szibériától a Pireneusokig húzódó nagy kiterjedésű területről származnak, és arra engednek következtetni, hogy egy akkori ’világnézet’ középpontjában a Nagy Istennő állt (Neumann, 111).

Az is elképzelhető viszont, hogy nem istennőt ábrázolnak a szobrocskák, hanem egy „földi, hús-vér Venust, azaz a kor szépségideálját, aki azért szép, mert ’a testén lévő sok háj a sok táplálékot, a jóllakottságot jelképezi’ ” (Westwood, 60). (Kép: barlangrajz)

 

Az őskorban, Kr. e. 3500 körül valószínűleg minél kövérebb volt valaki, annál szebbnek tartották. A Jennifer Westwood által szerkesztett Mítoszok földjén című könyvben is olvastam a kövér istennőről (Westwood, 58-60). Érdekes lelet a máltai tarxieni templomegyüttes, amely Európa egyik legrégibb építészeti emléke. A romok feltárását 1915-ben kezdték meg, a munkálatok során a régészek három egymás melletti templom maradványaira találtak rá. Az épületeket feltehetően egyszerre használták, és azért építették annyira közel egymáshoz, mert a hívők megnövekedett száma miatt már nem volt elég az egy, majd később a két templom.

A radiokarbon-tesztek szerint az elsőt Kr. e. 3500 körül kezdték el építeni. A hívők egy női istenséget, ahogyan ma hívják, a „Kövér Nőt” imádták itt, és állatáldozatok bemutatásával tisztelegtek neki. Az istennő szobrának töredékét a vallettai múzeumban őrizik: redőzött szoknyájának az alja és a két vastag lába maradt fenn, amelyek méreteiből arra következtetnek, hogy a szobor 2.4 m magas lehetett eredetileg. Málta különböző részein találtak kövér nőt ábrázoló kisebb szobrocskákat.

Képek: Hamelin de Guettelet: 1. ; 2. Hypogeum, amely hat-hétezer ember temetkezési helye volt.

Westwood James Wellard brit író sorait idézi, aki arról elmélkedik, hogyan válhatott szépségideállá a kövér külső. Mivel Málta sziklás részein élőknek folyamatosan rettegniük kellett az éhínségtől, érthető, hogy a teltebb formákat részesítették előnyben. „Amennyire a mai, jóltáplált nyugati turistának visszataszító a kövérség bálványozása, annyira magától értetődő az alultáplált ősök esetében”; a „Kövér Nő” az őskori mediterrán vidékek istennője, más néven, „Földanya” (Westwood, 60).

Felhasznált szakirodalom: Jennifer Westwood (szerk.): Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993

Erich Neumann: A Nagy Anya. Ursus Libris, 2005