A parkban egy kis padon ül az öreg. Ruhája kissé kopottas, nem mai divat szerint készült. Szemmel láthatólag nem vár buszra, nem vár senkire. Csak éppen üldögél. Néz maga elé morcosan, rossz kedvűen. Emberek jönnek-mennek mellette, de az öreget közönyéből semmi nem zökkenti ki.

A kopasz fákon már érződik a kora tavasz lehelete, a levegőben már ott remeg a kikelet. Mint egy ugrásra készülő macska. Egyszer csak: hopp! Itt van! És már integethetsz is a télnek, s máris új reményekkel bontják bimbóikat a fák. Ilyen kora tavaszt váró nap a mai.

Az öreg látszólag erről sem vesz tudomást. Néha száját kicsit jobban lebiggyeszti, rosszallását, nemtetszését jelezve, ha elmegy előtte valaki.

A mellette lévő padra egy fiatal nő telepszik le három év körüli fiúcskával. A kisfiú kiflit majszol, és érdeklődve fordul a park forgataga felé. Aztán elunja magát, és járkálni kezd. Persze csak rövid kis "túrákat " tesz, pár méterrel hagyja csak el a biztonságot jelentő édesanyát, akinek büszkeség csillog tekintetében, ahogy pici fiát figyeli.

Az öreg nem vesz tudomást róluk.

Anyuka elővarázsol szatyrából egy kis labdát, és kisfiának gurítja. Ő próbálja megfogni, de a labda elgurul. Sikongva, kacagva kergeti. No végre megvan! Visszagurítja anyjának, ő meg vissza. A kisfiú arcocskája kipirul a játék hevétől, teljes figyelmét a labdára összpontosítja. Aztán megáll egy pillanatra, mintha valami távoli hangot hallana. Elmereng valamin. Nagy kék szemecskéjében visszatükröződnek a fák kopasz ágai. Látom megcsillanni bennük a növekvő tudatot, az éledő erőt, s jövőnk büszke fényét.

Áll az öreg előtt. Tekintetük találkozik. Mint amikor a felkelő nap egy tűnő pillanatra találkozik a nyugalomba vonuló éji csillaggal.

A morcos száj mosolyra húzódik. S az öreg reszkető, kérges kezét nyújtja a kisfiú felé. A puha, rózsaszín ujjacskák belesimulnak a ráncos, öreg kézbe. Simogató tekintete bevonja a gyermeket szeme barna bársonyával.

- Láttam a Jézuskát – mondja a kisfiú. Te is láttad, ugye?

- Nem. Őt nem látja senki – válaszolja az öreg.

- De én láttam. Meg te is láttad – makacskodik, de kis szája már újra mosolyra húzódik.

Majd anyjához szalad, aki kézen fogja, s lassan indul vele haza.

***

Pár nap múlva az öreg ismét a jól ismert parkban ül, ugyanazon a padon. Szemével a gyermeket keresi. Hajlott hátú idős embereket lát csak. Egy hölgy öntözőkannát cipel, biztosan a temetőből jön. Egy úr lassan, nagyon lassan lépked, időnként megáll, derekát fogja, látszik rajta, hogy nehezére esik a járás.

Idős házaspár kiskutyát sétáltat. Öltözékük kopottas, mint az övé. Mindegyikük tekintetében ugyanaz a lemondás, fájdalom, arcukra a ráncokat nem a derű mosolya festette. S panaszkodik mind, igazi szomorú magyar módra.

Saját maga is elcsodálkozik gondolatain. Elfelejt mérgelődni is pár röpke percre mélységesen együtt érez a parkon áthaladókkal. Csak a kisfiú jönne már! Ugyanebben az időben volt itt “akkor” is. Jönniük kell!

Szemei egyre fáradtabban kutatnak a távolban, abba az irányba, ahonnan érkeztek, és távoztak is. Szempillái egyre nehezebbek…

Hirtelen a hajlott hátak elkezdenek kiegyenesedni. Eltűnnek az arcokról a barázdák, mintha hatvan, hetven évet visszafordulna az idő. Csupa mosolygós arcú gyermek veszi körül őt is, akinek válláról eltűnt hetven év, csak a megmaradt ötöt hagyta meg valami csoda folytán a pajkos álom, mi szemére nehezedik. Nincsenek gondok, nincs betegség, nincs aggódás, csak a most van, játék és örömök. Pehelykönnyűvé vált minden. Látja, ahogy az összes gyermek feje felett az Úr keze óvón, védőn vigyáz rájuk. Valami melegséget érez arcán, fején. Nem kell felnéznie, tudja ki van vele.

A gyermekek nőni kezdenek, csak az Úr keze nem változik. Felnőnek, idősödnek, a kéz most is ott van változatlanul. Ismét az idős hölgy az öntözőkannával. Majd a fájós derekú úr. És a kéz! Az óvó, vigyázó kéz! Néha arany fény veszi körül, mely behatol a szívbe, a lélekbe, majd bevonja az egész testet. Távolból angyalok muzsikálnak.

- Itt vagyok! – riad fel hirtelen. Előtte áll a kisfiú. Anyukája is ugyanarra a padra ült, mint pár napja.

- Hát eljöttél? Vártalak.

- Felébresztettelek.

- Nem aludtam, csak behunytam a szemem. Jézussal találkoztam.

S látja a gyermek feje fölött a kezet. Azt a kezet, mely egész életében ott volt az ő feje felett is. Az Úr kezét, s az aranyló fényt, mely körbefonja.

- Igen. Jézussal találkoztam – ismétli mosolyogva.

Képek: Pixabay 1, 2, 3