Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő

Idegesítően csörög a vekker. Mint mindig, ha az éjszakai alvás egy bizonyos kor után, nyűg, hajnal felé aludtam el. Persze, hogy indulatokat vált ki a berregés. Fejem centikre kidugva a paplan alól, helyére teszem mormogásomat, s egyik szemem nyitom a másik után. A sötétítőfüggönyök árnya mögött, kintről éppen csak világlik a reggel.

Lelépek az ágyról, s az egyik lábam csusszan, a másik meg követi. Természetesen majd’ hanyatt esem az éjszaka - vajon miért szétrúgott, papucsaimban. Négy lépés az ajtó, még három a konyha. A villanykapcsolót másodjára megtalálom, s hunyorogva konstatálom a belső sötétég múltát. Konyhám fénybe borul, s bár elmém még homályos, reflexszerűen megtalálom a kávésdobozt a szekrényben. A hirtelen kinyitott csapból a víz, miért is ne, mint mindig, a mosogató aljáról a képembe vág. Most már ébren vagyok, s a lágy, búgó, morgó hangot adó kávéfőző is igyekszik a barátommá válni. Fekete gyémántként, cseppről cseppre telik az ibrik, s én már-már függőként élvezem a reggel elengedhetetlen illatait.

Isten bocsássa meg, nagy bagós vagyok. Sajna’ nem lehet elrettenteni a füstös gyiloktól. De valamiért, az időm s korom előrehaladtával, valaki, ott föntről, csak az első korty kávé után engedi meg az első slukk kábulatát. Számban, az éjszakai keserű ízét felváltja a dél – amerikai ültetvények pampatáncos, tam – tam dobos hangulata, s izegve-mozogva, már-már rituálészerűen gyújtom meg Irinyi találmányát, s érintem a számban már remegő, első staubhoz. Pillanatok alatt füst árasztja el a konyhát, s én jótékonynak látszó ködében, úgymond, élvezkedni kezdek. Az első köhögőroham a második slukk után menetrendszerűen megérkezett. S mire a második bagóra gyújtok, már elég kellemes a fuldoklásom. Tudom, ne mond, te is, kedves barátom, abba kellene hagynom, de hát akkor mi lenne a közel hatvan éve nyúzott reggeleimmel…

Úgy fertály óra alatt kitisztult belőlem az éjszaka rossza és jója. Már megbocsátottam a vekkernek is. Kávém, no meg a reggeli hideg víz hatására, elmém rendezni kezdi a napi teendőket. Egy lépés előre, kettő jobbra. Ezt is kell tennem, meg majd, azt is. Ki kellene szellőztetnem először a füstöt a lakásból. A sötétítő majdnem a kezemben marad. Nyílik az ablak, a hirtelen beáramló reggeli frissesség a félig csukott szemeimet is kinyitja. Kintről tejszerű köd köszön be az ablakomon. Bőröm, s pizsamám pillanatok alatt nyirkossá válik.

A pillanat tört része alatt magamra kapom a köntösömet, s miután az első ölelésének már érzem a melegét, kezdem konstatálni: itt van az ősz! Egy pillanatra a naptárra téved vaksi szemem, de nem látom a betűket, csak a sziluettjüket. Ókulám az asztalon vár a sorára, s meg is teszi, mit meg kell tennie. A naptár is jó barát a tetthez, s mi hárman, együtt döbbenünk rá Szent Mihály napjának valóságára. Igen, itt van az ősz. S bár tejködös ruhájában, inkognitóban jött, nem is akárhogyan érkezett.

Hatására az ablakot hamar bezárom, s kezem reflexszerűen a gázkonvektor felé mozdul. Miután beleborzongtam a lakást meglátogató ködszörny hatásába, jól esne egy kis langy meleg. Kattintom a szikrát, nyitom a csapot, s a lakásban szétáradó boldogság megsimogatja a konyhai fikusz leveleit is…

*****

Őszi eső

Borostyánsárga szeptemberben a fecskék hosszú útra térnek.

Rideg ködben ébrednek a reggelek, ereje van a kora őszi szélnek.

Múló a nyár, mint a délre induló fecskepár, búcsút int.

Őszi eső veri a maradék nyári port

az őszi rózsák közt a hervadó kertben.

Odakint, a murai füzek között,

a vízi récék nászába szeptember végi szerelemtűz költözött.

Nézd, öreg barátom!

A gólai tőkéken mézízű a szőlő! Forrt musttá érett!

Borostyánsárga haldokló párja a barna falevélnek.

Dibegnek-dobognak a szomjas hordók.

Táncoló gyertyák lángja kiáltja világgá,

az üstben büszke férfi főzte rotyog.

Körtáncot jár a kínáló korsó, verejtékkel telve kacag a pohár.

Élete őszén járó és fiatal szerelmes kólót,

s söprűs táncot pörög, forog, mint a szorgosan dongó méhek.

Duhaj fiú, köszöntőt csókol egy epervörös szájra,

köszöntőt kiált a muraháti tájra:

Az őszi esőben

múlóban múltunk gyalázatának fáradt könnycseppjei.

Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő