Nehéz lenne elmondani a különbséget mostani, és 16 évvel ezelőtti önmagam között. Akkor, egy szép napon, történt velem valami, ami örökre megváltoztatta az életemet. Persze akkor ezt még nem tudhattam előre, de ma már igen.

Az idők során sokat gondoltam vissza arra a napra. Nem, nem volt halálközeli élményem, vagy valami hasonló, ahogyan azt egyre többektől lehet hallani, valahányszor régi és új önmagukról beszélnek, bár a személyiség megszűnése, s helyette egy másik létrejötte is egyfajta vég. Majdnem halálközeli élményem kettő és fél évesen volt, amikor kis híján vízbe fúltam, de vigyáztak rám az égiek, meg a bátyuskám, akivel a patakparton játszva elhatároztuk, hogy megmossuk a csizmánkat a vízben, nehogy anyu mérges legyen, amikor meglátja rajta a rengeteg mocskot. Tél volt, jég, hó, de a csizmánkra azért sikerült összegyűjtenünk fejenként vagy fél kiló sarat, mialatt a kert végében, nem messze az ott futó pataktól, önfeledten múlattuk az időt.

Szóval leereszkedtünk a 4-5 méter magas parton, a meder széléhez, leültünk, a vízbe dugtuk csizmás lábainkat is elkezdtük rázogatni, hogy leoldódjon róla a sár. Ám a sebes sodrású kis patak nem akarta elvinni a balhét, meg a csizmámra rakódott sarat sem, ezért én még erélyesebben ráztam, mire akkor még maroknyi hátsóm megcsúszott a havas latyakon, és már benne is voltam a jéghideg vízben. Emlékszem, ahogy elragadott, és eszeveszett sebességgel vitt, közben pedig összevissza forgatott, teljesen rendszertelenül, sosem tudtam, merre van a fent és a lent, s igyekeztem mindig akkor kapni lélegzetért, amikor az arcom épp kint volt a vízből. De nem féltem. Kicsit sem féltem.

Müller Péter beszél egy helyen arról a végtelen nyugalomról, ami halálos veszedelem idején megszállja az embert. Emlékszem rá, bizony! Mert bár nagyon kicsi voltam még, és semmi másra nem emlékszem abból az időből, ez az élmény teljesen tisztán megmaradt bennem. Müller Péter szerint ilyenkor maga a LÉLEK az, az úgynevezett Felsőbb Én, ami segít az emberen, mert az elme itt már sehol sincs, messzire inalt a rémülettől. És félni csak az elme képes, az ítélkező, gondolkodó, a világot állítása szerint racionálisan néző, „okos, művelt”, magát a civilizáció csúcsaként emlegető emberi elme. Nyusziként remegni egyedül ő tud. Én mára másképp nevezem ezt a valamit, ami ilyenkor „megszállja” az embert, de talán a neve nem is annyira fontos.

Bátyuskám ina szakadtából rohant hazafelé, isteni szerencse, hogy nem laktunk messze, torka szakadtából üvöltötte, „anyuuuuuuuu, anyuuuuuuu, Ellust viszi a víííííííz”, mire drága jó anyám – épp ebédet főzött, sarokba hajintotta a bableveses fakanalat, nyakába kapta a lábát, és egy bajnokokat megszégyenítő sprint után levetette magát az öt méter magas part legtetejéről, egyeneset a vízbe, s kihalászott engem. Tehát távolugrásban is díjat nyerhetett volna. :)

Mindezt csak azért meséltem el, mert épp témába vágó. Arra a másik, 16 évvel ezelőtti napra gondolva ugyanis úgy látom saját egykori énem, mint valami idegent. Egy nagyon távoli idegent, akinek sehogyan sem tudom megérteni a gondolkodását, világnézetét, az élethez és az emberekhez, eseményekhez való hozzáállását. Annyira más lettem, mióta megcsapott a spiritualizmus szele, hogy fellengzősen fogalmazzak, mintha már nem is én lennék. Erről a változásról, és az általam bejárt útról mesélek Útvesztő című cikksorozatomban.

Persze mondhatod, hogy az idő elteltével az ember óhatatlanul változik, bölcsebb lesz, de vajon ez igaz? Valóban bölcsebbek leszünk, vagy csak tapasztaltabbak? Mert mit jelent bölcsnek lenni? És „bölcs” szavunk miért ugyanaz, mint a „bölcső”. Mitől bölcs egy apró, bölcsőben ringó baba? És miért mondja Jézus, hogy legyetek olyanok, mint a gyerekek? Milyenek a gyerekek, és Jézus pontosan mire gondolhatott? Na, ezt aztán magyarázhatja bárki, ahogy csak akarja, nem igaz?

Nos, nem is olyan régen, de megleltem a magam válaszát, melyben sok szerep jut a Felsőbb Én néven emlegetett valaminek is, meg annak az egyre gyakrabban közszájon forgó, egónak, vagy kis énnek nevezett jelenségnek is. És sajnos bízvást állíthatom, hogy tévedtünk. Nem, az ember a korral nem nyeri el spontán a bölcsességet is, nem teszi ismét magává azt a titokzatos dolgot, amit a bölcsőben fekvő kisded még igenis birtokol, ám ahogy idősödik, fokozatosan elveszíti vele a kapcsolatot, s bár az élet úgy nyerné el igazán az értelmét, ha ez a kapcsolat az évekkel visszatérne, és erősebbé válna, mint valaha, ez mégsem következik be, az emberiség nagy-nagy bánatára és kárára.

Ám az idők változnak, itt az ideje az ébredésnek, kukorékol a kakas, s az emberi lény válaszokra talál végre. Persze csak aki keresi őket, hiszen kérdés nélkül válasz sincsen. Egyébként a gyerekek egyik legfőbb tulajdonsága épp a kíváncsiság. A felfedezés vágya hajtja a kis újszülöttet már akkor is, amikor először tárja ki szemecskéit, méghozzá hatalmasra, hogy minél inkább rácsodálkozhasson a köré táruló világra, a csodák birodalmára. A kakast pedig nem véletlenül emlegettem, hiszen a nevezetes Vízöntő kornak – innen nézve még érdekesebb, hogy épp a víz akart megölni engem, amibe egyesek szerint már be is léptünk, mások szerint meg sosem fogunk belépni, mivel nincs saját ideje, hanem osztozik az időn a Bak meg a Halak korával, nos, ennek egyik jele a keleti zodiákusban a kakas. Ébredjünk hát! S ha megengeded, megfogom a kezed, magammal viszlek az én Útvesztőmbe, és nem esti, hanem reggeli mesét mesélek neked. Sok szeretettel várlak a bejáratnál, kérlek, tarts velem, találjuk meg együtt a válaszokat az ébredés korában!

A sorozat első része itt olvasható: Útvesztő

Képek: Pixabay 1. 2. 3.