I. RÉSZ

A patak bal partján, jóval a falu közepét túlhaladva áll a nagyapám, vagy talán még a dédnagyapám háza. Az biztos, hogy abban született édesapám, és valamikor ez a kis vályogház zsúpfedeles, zajos hajlék volt, ahol egy szegény zsellércsalád élte a mindennapok küzdelmes életét. Sajnos, ma a XXI. század hajnalán ez a kis épület a falu legrégibb háza. Már nem zsúpfedeles, és már az istálló jászola mellett sem kérődzik egy tarka tehén, vagy ínségesebb időben egy nagyszarvú, fehér kecske, de valamikor ez így volt.

Ez a kis hajlék több mint száz éve küzdött az időjárás, a háborúk, és más ellenség rohamaival, míg mára sajnos bedőlt a kéménye, és igazán szükségessé vált a bontása, hiszen az is megtörténhet, hogy a benne bújócskát játszó gyerekek fejére hullik a fal. Persze, könnyű azt mondani hogy „lebontani“ – de hogy bonthatjuk le édesapám szülőházát, hiszen a szíve is megszakadna?

Elhatároztam, hogy egy kincskeresési expedíciót indítok a régi ház padlására, mielőtt végleg eldől a szegény kis hajlék sorsa. Hogy is kezdjünk egy kincskereső expedíciót? Nem tudom, mert eddig soha nem történt velem ilyen csoda. Az biztos, hogy először fel kell menni a padlásra. Ahogy felmentem a padlásra (vagy, ahogy nálunk mondják, padra) egy érdekes világ tárult elém. Először is sok-sok por, rom, kacat. De volt a gerenda közé beszorított cséphadaró is, ami talán már 100 éve nem volt használva. Aztán fagereblye, kukoricakoszorú-maradvány (ugyanis a csutkák régen lehullottak róla), meg sok minden más kincs. Bevallom őszintén, én a nagyapám által elrejtett régi gyalogsági szurony után kutattam, amit talán nyolcéves korom óta nem láttam, mert nagyapám elrejtette-eldugta valahová.

Először nem is figyeltem fel rá, mert a sok kacat között volt, az elhasznált tehénkaparók, ácskapcsok, meg más effélék társaságában. Talán az volt furcsa rajta, hogy gyalult volt, és kisebb, mint egy szerszámosládikó. Más különleges nem is volt rajta, hiszen sem kulcsra nem záródott, sem lakatja nem volt. Izgatottan nyitottam fel, és talán (titokban a lelkem mélyén biztosan) úgy gondoltam, tele lesz ékszerekkel, vagy pénzzel. Az eszembe sem jutott, hogy az egyszerű zselléreknek honnan lett volna ékszere, és ha régi pénz lenne, mi az ördögöt kezdenék vele.

Kicsit nehezen nyílott a fedele, biztosan régen emelték fel. Mintha egy régi kalózláda fedele lenne, még hallottam, is a rozsdás csikorgást. Végre kinyitottam, és csalódotton tettem volna oldalra, mert csak egy zsinórral összekötött levélcsomag volt benne. Valami belső hang mégis azt súgta: „Ne tedd félre, olvass bele!“ Néztem ezt a jókora levélcsomót, arra gondolva, mennyi időt vesztegetnék el, míg ezen végigrágódom, de mégis győzött a kíváncsiságom.

Próbáltam kibogozni a csomót, ami a levélköteget összekötő zsinóron volt, de ez annyira régi volt, hogy a szőrspárga egyszerűen szétmállott az ujjaim között. Széthajtottam az első sárgás, régi levélpapírt. 

Már alig láttam a betűket, hiszen lassan fiatal este lett. Száz évet utaztam az időben visszafelé, és még csak a levelek talán egyharmadát olvastam el. Családom eddig ismeretlen tagjaival találkoztam, és beletekinthettem a sorsukba…

A fenti novella egy tizenkét részes sorozat első írása. A második rész itt olvasható: II. rész

Kép forrása