BESZÉLGETÉS SZABÓ CSILLÁVAL - I. RÉSZ

Szabó Csilla, a lebegő, léleksimogató-hangú énekes-dalszerző hölgy egyike azoknak a keveseknek, akik úgy alkotnak csodát, hogy közben nem válnak a médiacirkusz gépezetének részévé. Csilla nevét a nagyközönség először a Bojtorján zenekarral ismerhette meg, ahol az énekszólamok mellett basszusgitározott. Néhány évvel később már a Rockfortban láthattuk-hallhattuk őt, majd a nagysikerű Honfoglalás című film betétdalát vitte slágerre Géczi Erikával. A kétezres években igazi nemzedéki előadóvá nőtte ki magát, és ekkor jelent meg első önálló albuma, a Valami mindig szép (nemcsdak gyerekeknek), amely Fonogram-díjat nyert. Az elmúlt években szinte teljes mértékben eltűnt a nyilvánosság elől, és mindenki meglepetésére a nemrégiben megjelent Németh Oszkár szólólemezén tért vissza néhány dal erejéig.

Szabó Csilla azonban nemcsak énekesnőként ismert, hanem lélekápolóként is sokat tett a beteg gyermekekért; a Heim Pál Gyermekkórház osztályait és kórtermeit színesítette meg dalaival, és sok gyereknek okozott maradandó élményt határainkon innen és túl. A kortalan, szőke, lágy szoprán hanggal rendelkező művész csak akkor hallat magáról, amikor mondanivalója van, így jelenleg egy nagyobb visszatérést fontolgat, amely sok koncertet, és egy új lemez elkészítését is magában foglalja.

Fotó: VOGA ©  Szabó Csilla

Amikor azon a hideg januári reggelen buszra szálltam, hogy beszélgessünk egy jót zenéről, életről és tervekről, azon tűnődtem, hogy kevés olyan zenész van, aki az árnyékban rejtőzködve képes időről időre megújulni. A Budapest melletti kisváros, ahol Csilla a férjével, Tamással él, a nyugalom szigete, ahol el lehet vonulni, ugyanakkor a fővárost is húsz percen belül el lehet érni. Csilláék nagyon készségesek, nyitottak és közvetlenek. Kijönnek elém a buszmegállóhoz, és házukhoz érve megmutatják nekem otthonuk minden zugát, és reggelivel kínálnak.

- Kóstold meg a világ legjobb bonyhádi szalámiját, - bíztat bátran, hogy fogyasszak.

A valóságban az énekesnő jóval karakánabb, határozottabb, mint ahogy a dalai alapján gondolnánk, azonban szemének csillogása, humora és alázata még mindig a régi. Egy erős fekete társaságában vágunk neki a beszélgetésnek, amelyben felidézzük a régmúlt eseményeit, és a virtuális utazás során eljutunk a fontosabb élet-mérföldkövek segítségével a jelenkorba.

- Az elmúlt hét évet Németországban töltöttem el, és úgy érzem, hogy az ott tartózkodásunk alatt kinyílt a világ előttem - válaszolja Csilla, mikor rákérdezek arra, hogy miért nem lehetett hallani róla.

- Ezt az időszakot nagyon fontosnak és tanulságosnak tartom. Új emberekkel ismerkedtem meg, odakint mindenki kedves, figyelmes és nyitott a másik felé. Ott a média is teljesen másképp áll a zenészekhez, mint hazánkban. A zenei műsorok iránt óriási kereslet van, és igyekeznek mindenkinek lehetőséget adni, még akkor is, ha egy beszélgetésről van szó. Szinte mindegyik nagy világsztár megfordult az ottani televíziók valamelyikében. A kedvencem Udo Lindenberg lett, egy öreg rocker, aki dolgozott együtt David Bowie-val és más ismert zenésszel is. Minden koncertje nagy élmény, mivel nagyon sok ember áll mellette a színpadon és dalaival egy nagyon magas művészi minőséget képvisel. Továbbá az is nagyon tetszett odakinn, hogy az ottani fénytechnikusok nemcsak a szólistára helyezik a hangsúlyt, hanem a zenekar is megvilágítva játszik. Valahogy nem értem, hogy Magyarországban miért kell a zenekarnak sötétben és feketébe öltözve a háttérben maradnia.

- Milyen más különbségeket tapasztaltál meg odakinn, ami számodra kiemelkedő jelentősséggel bírt?

- Nagyon tetszett még az, hogy a német zenei műsorokban mindenki vidám és felszabadult, persze, nem az amerikai, már-már bugyuta módon. Sajnos, Magyarországon a szórakoztató műsorokban még mindig ezt követjük, ugyanakkor mereven és görcsösen csináljuk. Ettől meg kellene szabadulni, mivel lehet úgy minőséget képviselni, ha kicsit lazábbak és felszabadultak vagyunk. Persze, ez a kiruccanás pont elég volt, hogy egy új felfogást tapasztaljak meg; bennem ez egy mesebeli időszakként él, de éppen elég volt. Most már itthon szeretném folytatni az életemet, az itteni embereknek zenélni, amíg nem vagyok túl idős a színpadhoz. Magyar dalokat szeretnék írni, amelyek megmutatják azt, hogy a világ színes, és csodálatos. Itthon nagyon be vagyunk gubózva a magyar valóságba, ebből érdemes lenne kicsit kimozdulni - nemcsak a gyerekeknek, hanem nekünk, felnőtteknek is.

- Ezek szerint valami készül Szabó Csillánál?

- Igen, a hír igaz. Egy remek programot raktunk össze Jenei Szilveszterrel, Vörös Andorral és Köllő Tamással. Szeretnénk folytatni azt a zenei utat, amelyet mindig is megálmodtam magamnak. Az első lemezem, a Valami mindig szép lelkiségét szeretnénk tovább vinni. Tervezünk gyerekkoncerteket is, de a felnőttekre is gondolnánk egy finomabb hangvételű, bleugrassos jellegű műsor keretében. Ez utóbbinál még meglátjuk, hogy magyarul vagy angolul csináljuk, de jó lenne, ha a dalok magyarul szólalnának meg. Már csak egy kis szervezés és menedzsmenti munka kell hozzá, hogy elindulhassunk velük.

- A Valami mindig szép című lemezed mai napig sok embernél nagy kedvenc, legyen szó gyerekekről és felnőttekről.

- Ennek nagyon örülök, és annak is, hogy meglepetésszerűen lett nagy siker. Igaz, nem folyt a csapból, de a Duna Televízió sokat segített abban, hogy minél több emberhez eljuthasson. Csináltunk egy szép lemezbemutatót a Nyugati téri Alexandra Könyvesházban, ahova nagyon sokan jöttek el, még vidékről is. Sokan azt mesélték nekem, hogy a szülők azon veszekedtek, ki hallgassa a lemezt a kocsiban. A Magneoton adta ki a korongot, és kapható volt mindenhol. Emlékszem, a Media Marktban láttam belőle pár darabot, ami másnapra eltűnt. A lemez történetéhez két érdekesség köthető; az egyik a borító fényképe. Ez két fotóból van összemontírozva. Joós Pista, a kiadó vezetője mondta, hogy az egyik felvételen szép a szemem, a másikon pedig az arcom, így lett a kettőből egy. A másik történet még a kiadókereséshez kötődik. Akkor még nem tudtuk, hogy ki adja ki, de a Magneoton vezetője bevallotta, hogy nem bírta letenni, és hetekig az autójában hallgatta, annyira tetszett neki.

- Számítottál ekkora érdeklődésre és sikerre?

- Bevallom őszintén, hogy nem. Megcsináltuk a lemezt magunknak, de végül Fonogram-díjat is kapott, mint az év gyereklemeze. Ez nekem váratlan volt, hogy szakmai díjat kapok, eleinte el sem szerettem volna menni, mert teljesen más dolgok jártak a fejemben. Rettenetes hideg tél volt, a fiam betegen feküdt otthon, de az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy ott a helyem. Egy hosszú műsor keretében vettem át a díjat Bodrogi Gyulától. A lemeznek jó híre volt, remélem, vannak néhányan, akiknek ma is örömet okoz.

- Sokan csak a hangod alapján azonosítanak be, arcról kevesen ismernek fel. Nem zavar ez téged?

- Egyáltalán nem, mert én a hangomat és a dalaimat szeretném átadni, és ez nekem bőven elég. Ha ez sikerül, akkor nagyon boldog vagyok. Persze, a mai médiéban az énekes egyenlő a celebbel, ami egy eladható termék. Nálam ez másképpen működik, mert nem vagyok sztárallűrökkel rendelkező személy, így nem tudom futtatni magamat. Ehhez egy zseniális menedzser kell, aki arcot ad az egésznek. Tizenvalahány évvel ezelőtt kitaláltam magamnak, ha csinálok felvételeket, akkor soha nem fogok megjelenni, hogy ne tudják, ki vagyok, csak a hangom legyen ott. Éppen elég lenyomatot hagytam már a hangommal olyan helyeken, amelyeket fontosnak tartottam, mint például a gyerekkórházakban. A Heim Pálban hosszú éveken át zenéltem, és úgy érzem, hogy értelme volt, hiszen nem az számít, mennyit adsz el a lemezből, hanem hogy mit tudsz a dalokkal nyújtani.

 - Eléggé sarkalatos véleményed van a mai modern médiáról.

- A média azt játssza, amire igény van - legalábbis elmondásuk szerint. Ez koránt sem igaz, hiszen ugyanazok a dalok, ugyanazok az előadók vannak előtérbe helyezve. Ha minőségi zenét, igazi jó előadókat szeretnél hallgatni, kutakodnod kell a mainstreamen túl. Ami engem viszont elszomorít, az az, hogy számtalan nagy, híres előadó napról napra él a perifériára szorulva, Olyan nagy nevek, mint Gerendás Péter, Jenei Szilveszter vagy Szigeti Edit, sokkal jobb sorsra lennének hivatottak. Mindegyikük nagyon sokat tett a magyar könnyűzenéért, hatalmas életművel rendelkeznek, mégsem kapják meg azt a figyelmet, amit megérdemelnének. Sajnos, ez a zenészek sorsa, fillérekért vagy vacsoráért aprópénzre váltja a tehetséget, és gyakran az is előfordul, hogy nem fizetik ki őket. De a színpad varázsa mindent feledtet, azt a lelki izgalmat nem lehet megfizetni. Azonban nagyon szomorú az, hogy sokan ezt használják ki, és nevetséges gázsit kínálnak egy-egy fellépésért.

 - Mi a véleményed a mai magyar sztárkultuszról, ami abszolúte az eladhatóságra épül?

- Az úgynevezett tehetségkutatók, amelyek, valljuk be, közelebb állnak a valóságshow-k műfajához, jelenleg az egyetlen lehetőségnek számítanak, hogy az énekléshez kedvet érző fiatalok megmutathassák ország-világ előtt, mit is tudnak valójában. Azt inkább nem kommentálnám, hogy milyen színvonalon működik ez az egész, azonban az innen győztesen kikerülő sztárocskák nagy része a kukában végzi, és senki nem emlékszik rájuk. Kellene egy olyan fórum azoknak is, akik önmagukat szeretnék adni, és szívvel-lélekkel menni saját útjukon. A zene nem egy termék, hanem egy örömforrás - ezt sokan elfelejtik. Jelenleg a tartalom nélküli figyelemfelkeltés időszakát éljük, és ezt nagyon rossz látni.

- Hogyan látod a fiatalok és a gyerekek helyzetét ebben az önmagából kifordult helyzetben?

- A gyerekek zenei ízlése sajnos pont ezt mutatja, hiszen manapság ezernyi inger éri őket, és nem igazán látom azt, hogy az általános iskolai korosztály megkapja azt a kiemelt figyelmet, amit kellene. A 8 és 14 év közötti kororszály sem úgy hallgat zenét, mint kellene; a nagyok ízlését másolják, amerikai mintára működnek ők is. Ez szülői felelősség is szerintem, mert igenis, kellene együtt leülni, és zenét hallgatni, tudatosan válogatni a kínálatból! Szerencsére kivételek mai napig is vannak, akik nyitottak a jóra és az igényesre. A saját példámra visszakanyarodva, a Valami mindig szép lemezen igyekeztünk a lehető legigélnyesebben szólni az általános iskolai korosztályhoz. Az énekelt versek szerepe nagyon fontos, hiszen a dal közelebb tudja hozni a költészetet. Emlékszem, amikor a Duna Televízió műsorában felhívtam Kányádi Sándort születésnapja alkamából, ő nagyon örült ezeknek a versmegzenésítésnek, hiszen a zene segítségével még több gyereket és felnőttet lehet a költészet felé terelni. 

Fotó: VOGA © Szabó Csilla

- Visszakanyarodva beszélgetetésünk elejére, a zenei tervek mellett mik azok, amik foglalkoztatnak téged?

- A mindennapi életünk mozgalmas; van egy kutyusunk, Dante, nála sajnos szívbetegséget állapítottak meg, így minden vele töltött idő ajándék. Sokat találkozunk a barátainkkal, igyekszünk minél többet együtt lenni velük. Sok a szakmabeli, akikkel nemcsak az együttzenélés jó, hanem a nagy ökörködések, a beszélgetések is. Igyekszünk segíteni, amennyit lehet. Nyaranta nagy bulik szoktak itt lenni nálunk, van medencénk is, és itt van mindenki, aki él és mozog. Eda és párja, Peti, Bódy Magdika, Osziék, Marcellina, Bütyök... Az életem teljes, nem is kell ennél több. A zenehallgatás is fontos számora; a kedvenc előadóim a régi rockerek, mert még mindig tudnak valamit, és ezt egyre jobban csinálják. A gratulációk, az együttműködések, a közönség szeretete nekem bőségesen elég ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy boldog vagyok. Teljes az életem, már csak egy kis élőzenélés hiányzik nekem, szép helyen élünk, remek szomszédjaink vannak. Kell ennél több?

(Folytatjuk)