Erdős Attila - Art díjas író, költő

Halottak napján a néma temetők gyertyák gyújtotta esti fényében csak a sárga falevelek zizzennek, amint földet érnek. Mintha az utat mutatnák, merre menjek, hol találhatom Őt meg.

Már jól ismerem a bánat útját, ahol egy Gyémánt Csillag pihen némán. Megállok a rideg sírnál, csak a könnyező gyertyák és a  sápadt Hold figyel reám.

Ajkam remegőn hálaimát mond, és az esti csendben - gyertyát gyújtok. Állok mélán, szótlanul – szememből a könnyem sírhantjára hull.

Soha, senkinek el nem mondhatom, mert szívemben enyém a nagy fájdalom. Szomorúan temetőbe járni, és az Édesanyát mindig visszavárni. Sírhantjára friss virágot tenni, és a szeretet ízét a múltból megidézni. Nem értheti más, mit jelent: vigasz nélkül sírni szüntelen.

Örökre enyém marad a keserűen fájó érzés. Meghalnak a virágok, ha az őszt váltja a tél.

A temető mindig csendes, mert a halottak pihennek. Csak a sárga falevelek néha zizzennek - amint földet érnek.

Gyertyák erdejében egyre távolodva: búcsút int - egy síró gyertya...

Tested melegével...

Tested melegét őrzöm,

és életed tenyérnyi vágyát hordozom.

Gyermekkorom volt a tavaszi vetésed:

aratásra érett, amit Isten

ajándékul Néked adott.

Testednek melegét tovább adtam,

és a barázda a barázdát eltakarta.

Üres éveimet számlálom hasztalan.

Igaz Magyarnak szültél,

és így lett emberi sorsom.

A végítéletet - Istennek meghagyom.