Kláris Nívódíjas író, a nagykanizsai Piarista Iskola nyugdíjas tanára, a Dr. Takács László Irodalmi Kör elnöke

Nehezen lépkedett, egyre magasabbnak tűntek a lépcsőfokok.

A karfába kapaszkodva megállt, visszanézett.

Lent, a tó vize kékes szürkén ragyogott, a domboldal fái öregesen nyújtóztatták a téltől elgémberedett ágaikat.

Az asszony erejét összeszedve indult tovább. A lépcsősor végén ott volt a szobor, jövetele célja. A mészkőbe faragott anyai fájdalom. Az előrehajló fejet karcsú nyak tartotta, az arcot árnyékba vonta a kendő.

Az asszony letette ajándékát, egy bimbózó cseresznyeágat, a szobor lábához, aztán leült a padra. Beszélni kezdett a kőasszonyhoz, tudta, hogy egyedül vannak, a kutakodó rigókon kívül más nem figyel rájuk. „Megértem a fájdalmadat. Értem, mit érzel. Mindig értettem. Attól a pillanattól, amikor a fiam rám mosolygott. Azzal a mosollyal új világot plántált belém. Színessé, sziporkázóvá, szivárványossá vált az élet. Amíg el nem kezdett járni. Akkor beköltözött szívembe a félelem, a féltés. Tudom, tudom. Jobban kellett volna bíznom, hinnem. De gyarló földi agyam nem volt képes kizárni magából a rettegést, hogy elveszíthetem őt. És hiába kapaszkodtam mindig belé, nem tudtam visszatartani. Elment. Odaköltözött az apja mellé. Hányszor és hányszor eszembe jutott azóta, hogy mennyivel szebb lett volna az életünk, ha hagyom, hogy az öröm éltessen, élvezzek minden vele töltött pillanatot. Nem volt erőm erősnek lenni a hitben. Akkor nem voltam olyan erős, mint Te. Most már olyan vagyok. Gyermektelen.”

A napot eltakaró felhőből permet szállt alá. A kőasszony arcán végigcsorduló eső könnycseppnek tűnt.

A földi asszony meghajolt derékkal a lépcső felé indult.

Megállt, elgondolkozva visszanézett. „Azt hiszem, most jöttem utoljára. Érzem, hogy vár a fiam. Már jó lenne találkozni vele” - sóhajtott.

Megkönnyebbült lélekkel indult lefelé.

A kőasszony arcán végigcsorduló esőcsepp ragyogott a tavaszi napfényben.