Kedvelj minket a Facebookon!

KI TUDJA, MIT HOZ A JÖVŐ?

 

A nyugdíjas tanítónő az ablak előtt állt. A tavasz idén korán érkezett. Már nyíltak a jácintok a kiskertben. Az este érkezése azonban elűzte a meleget, és hűvösen köszöntötte a falu ablakaiban felgyúló fényeket. Az utcai lámpák hiába pislákoltak az egyre vastagabb ködben, csak halvány ragyogást sikerült elérniük. A házban, ahol az asszony élt, nem égett semmilyen fény. De ez őt nem zavarta. A televízió halkan ment a háttérben, izgatott, bizakodó hírekkel. Ezeket egy apró mosollyal vette tudomásul, de nem figyelt rájuk. Emlékezett.

Lélekben ismét 1954-ban járt, amikor a frissen megkapott kinevezésével az isten háta mögötti kis falut jelölték ki számára, hogy ott dolgozzon. Inkább száműzetés, mint öröm, gondolta először, mikor augusztus végén begördült a lovaskocsin az egyutcás településre. Az egykori nagypolgári család gazdagságából már csak néhány fénykép, ékszer és a dédmama asztala tanúskodott arról, hogy Júlia számára az egykori jólét tényleg a valóság volt. A negyvenes évek végén egy éjszaka katonák törtek be a villába, és kilakoltatták az családot. Azonban ő ebbe nem nyugodott bele, leveleket, kérvényeket írt a minisztériumba, és többéves papírtologatás és huzavona után a Dunántúl egyik elrejtett szegletébe helyezték el őt.

Férje, János, aki autószerelő volt, makulátlan múltja, munkás származása ellenére is kiállt az asszony mellett. Ahova te mész, oda követni foglak, ha kell, akár a világ végére is, mondogatta, amikor összeházasodtak. Itt, ebben a kis falucskában is megtett mindent azért, hogy minél hamarabb otthonosan éljenek. Ha kellett, egész éjszaka a vasút melletti vagonoknál dolgozott másodállásban, hogy ellássa a családot. Júlia édesanyja vezette a háztartást, meglett kora ellenére megtett mindent, hogy a lányának könnyebb legyen. András, Júlia testvére vegyészmérnöknek tanult, azonban három éve börtönben volt, mert részt vett az 1953-as egyetemista ellenállásban Budapesten.

FOTO:FORTEPAN / MORVAY KINGA adományozó 

Ötvenhat október vége hidegebb és esősebb volt, mint a korábbi évek őszei. Jancsika, Júlia kisfia is megfázott, és már lassan egy hete az ágyat nyomta, de az élet nem álhatott meg, napközben az iskola, este a dolgozatok javítása töltötte ki az asszony életét. A falu lakói közül sokan kedvesek, segítőkészek voltak, és mindent megtettek azért, hogy a családnak könnyebb legyen. Tompáékról ezt nem lehetett elmondani. A nyolc osztályt végzett családfő a közeli kisvárosban népi ülnökként csinálta meg a karrierjét, és a helyi TSZ-ben tologatta a papírokat. Ő megtett mindent, hogy a tanítónőnek kétszer kelljen megharcolnia mindenért, és ahol lehetett, megalázta.

Azon a napon, miután a hírek megérkeztek Budapestről, a család körbeülte az asztalt, mint minden este vacsora után. A Szabad Európa rádió is igazolta a hírt, hogy Budapesten kitört a forradalom. Júlia egyszerre érzett örömet és félelmet. Boldog volt, hiszen talán véget ér a lassan tíz éve tartó megaláztatás, ugyanakkor az ismeretlen jövő, a kilátástalanság félelemmel töltötte el.

- Mit tegyünk most?  - kérdezte férjét, aki egy pohár pálinkát töltött ki poharába.

János a feleségére nézett, és hosszú percekig nem mondott semmit. Aztán felállt, hogy gyertyát gyújtson.

- Egyenlőre semmit. Ki tudja, mit hoz a jövő? – válaszolt a férfi, miután kezébe vette a pálinkáspoharat.

Másnap az iskolában Júlia annak ellenére, hogy igyekezett mindent úgy csinálni, a tízórai szünetének idején nem tudta megállni, hogy Sztálin és Rákosi Mátyás képét eltávolítsa a falról. A gyerekek ezt tudomásul vették, azonban Tompáék Pista fia, akinek tenyérbe mászó képe sokszor okozott gondot a tanítónőnek, nem hagyta ezt annyiban. Tanítás után nem sokkal Tompa Elemér már a tanteremnél állt.

- Milyen jogon veszi le a képeket a falról? Ez rendszerellenes! - üvöltötte, miközben öklét rázta a nő felé.

Júliában egy pillanat alatt összegyűlt az elmúlt két év minden haragja, frusztrációja és elkeseredése. Kihúzta magát, és a férfi felé fordult, akin látszott, hogy nem teljesen józan.

- A maga bálványai már csak a múlt emlékei. Nem valók máshová, csak a szemétbe!  – kiáltotta hevesen a nő.

Elemér már arra készült, hogy megüti az asszonyt, azonban a nő gyorsabb volt. A férfi arcán egy hatalmas pofon csattant.

- Elegem volt magából! Elegem volt abból, amit eddig velem tett! A megaláztatásból, a zaklatásokból!

A férfi büszkeségén esett sérelem azonnal letörölte a gúnyos mosolyt az arcáról. Már emelte a kezét, hogy viszonozza az ütést, azonban erre nem került sor, mert a falu nagy része már a tanteremnél volt.

- Tompa elvtárs, maga részeg, nem tudja, hogy mit csinál. Jöjjön, hazavisszük! – mondta egy markos, harminc év körüli férfi.

Ezzel megfogták, és vitték kifelé az épületből. Tóthné, aki Júliáék szomszédja volt, odafordult a nőhöz.

- Júlia lelkem, legyen óvatosabb! Ne cselekedjen meggondolatlanul! – súgta a tanítónőnek.

Aznap este már mindenki tudott az iskolai esetről. János nem örült annak, ami történt, azonban megértette a feleségét. Másnap reggel a falu lakossága újabb izgalmakra ébredt. A falu fiataljai közül néhányan a nagyvárosba szöktek, hogy az ottani felkelésben vegyenek részt. A legtöbb család óvatos bizakodással figyelte az eseményeket, azonban Tompáék a rájuk jellemző felsőbbrendűséggel csak nevettek, hogy jönnek hamarosan az oroszok, és rendet tesznek, és ez a szemétdomb sem marad majd ki. Erre az emberek már nem maradtak csendben. Nekik is elegük volt a sunyi, alattomos férfiből. Néhány férfi megragadta Elemért, és behajította a település melletti tavacskába, ahova a helyi TSZ-ből ömlött a trágyalé.  

- Most aztán kiabálhat az elvtárs úr, hiszen oda került, ahova való! – kiabálták nevetve.

A férfi összeszorított szájjal, a haragtól remegve mászott ki a vízből, azonban visszatámadni nem mert, mert félt a túlerőtől. Végigrohant az utcán az erős szag kíséretében, majd a házához érve kivágta az ajtót, és berontott.

A nép csak nevetett felszabadultan.

- Éljen a szabadság! Éljen a forradalom! – kiabálta valaki.

Hamarosan a kis falu lakossága együtt éltette a forradalmat.

Kép forrása: Aktron / Wikimedia Commons/ Creative Commons Attribution 3.0 

Néhány napig mindenki mosollyal az arcán végezte a mindennapi dolgait. Júlia is lelkes volt, ugyanakkor félt is. Félt attól, mi történik itt, ha a felkelést leverik. Az rosszabb lesz, mint ami Rákosi idejében volt. Vér fog folyni; nemcsak az utcákon, hanem itt, a faluban is.

Tompáék azonban eltűntek a településről, ezt Tóthnétól tudta meg, amikor egyik reggel tojást hozott.

- …és beszálltak a teherautóba, ki tudja, hova mentek.

A remény kitartott, még azután is, hogy az első szovjet csapatok elérték Budapestet. A család éppen vacsorázott, mikor a rádió erről hírt adott. Sokáig megszólalni sem tudtak, csak János állt fel, és gyújtott rá egy cigarettára.

- Akkor most mit csinálunk? – kérdezte, miközben a füst lassan betöltötte a konyhát. – Mert, ha így alakulnak továbbra is a dolgok, nagy bajban leszünk. Ha vérbe fojtják a forradalmat, akkor itt is komoly problémák lesznek. Tompáék újra kiskirályoknak fogják érezni magukat, és ahogy a férfit ismerjük, a pofont ezerszeresen fogja megtorolni. Pakoljunk össze, és menjünk el innen!

Júlia felállt, és a férjére nézett. Már számított erre a kérdésre.

 - Elmenni? Hová? Hogyan? Jancsi, a szüleid öregek, és tönkre fogják őket tenni, ha megtudják, hogy mi történt. András börtönben, és megölik, ha kiderül, hogy elhagytuk az országot!

Erre parázs vita alakult ki közöttük. János menni akart, már ki is találta a tervet. Vonattal elmennek Sopronig, a határok még nyitva vannak.

Júlia azonban közbevágott.

- Ebbe nem megyek bele! Jancsi, gondolkodj már! Képes lennél hátra hagyni mindent és mindenkit? Mindketten itt születtünk, és szeretjük a nyelvet, a földet, még akkor is, ha a szabadság csak a tankönyvekben létezik! Mi lesz Jancsikával? Mi lesz, ha nem sikerül? Nem szeretném látni azt, hogy a gyereknek baja esik!

Erre az utolsó szóra János is csak bólintani tudott. Odament az asszonyhoz, átölelte, és mindketten az ablakhoz léptek. A köd ismét leszállt a falura, betakarva a házakat, az utcákat.

FOTO:FORTEPAN / UVATERV adományozó

A forradalom leverése után Tompáék hirtelen visszatértek. Dölyfösen, lenéző mosollyal néztek mindenkire, miközben kiszálltak az autóból. Egy hét múlva már a régi kerékvágás szerint folyt az élet. Júlia hamarosan a bíróság előtt találta magát. A vád: izgatás. Hiába tagadott mindent, nem tudta meggyőzni a bírót, de a tanítóhiány miatt, amely akkoriban általános volt, megúszta a börtönt. Egy újabb áthelyezéssel egy még kisebb faluban találta magát, ahol ismét taníthatott. Ez nem jelentette azt, hogy vége lett volna a megpróbáltatásoknak. Zaklatták, megfigyelték, jelentettek róla. Édesanyjának hirtelen halála mély depresszióba taszította, testvérének szabadulása azonban igazi gyertyafény volt a sötét éjszakába. Az idő fogaskerekei azonban lassan visszahozták őt a valóságba. Az életnek mennie kellett tovább, és a lassan felengedő jégpáncélon át végre meglátta a nap fényét, és a célt, hogy küzdenie kell. Ha kell, akkor minden nap. Harc az életben mardásért, harc a fiatalságért, harc az igazságtalanság ellen. Jancsika hamarosan nagyfiúvá serdült, és a középiskola után mérnöknek tanult. Néhány évvel később feleségül vette a takarékszövetkezet fiatal pénztárosát, és megszületett az első unoka, egy kisfiú.

Tompa Elemérék kiskirályságának is vége szakadt hamarosan. A hatvanas évek végén kiderült, hogy Tompáné évek óta szeretőt tartott. Egy osztályidegen munkakerülőt, aki szép szavakkal vívta ki az asszony figyelmét. Nem veréssel, mint ahogy Elemér tette. A felszarvazott férjben egy szokásos esti veszekedés során tudatosult az, hogy nem ő az egyetlen a felesége életében. Ezt megtudva a kocsmába rohant, és verekedni kezdett a szeretővel. Szerencsétlenségére a halál közelébe sodorta a vetélytársát. A rendőrségnek hiába magyarázkodott, nem ért el semmit. A karriernek vége lett.  Hiába volt a rendszer talpnyalója, és hiába tartotta a települést a kezében, a büntetőjog ezt felülírta, így hosszú évekre börtönbe került. Szabadulása után nem sokkal az alkoholba menekült, és végül ez lett a veszte.

A tanítónő felsóhajtott. A múltba mélyedésből elég volt mára. Bár a fiatalság számára régen véget ért, de a jövő talán még tartogat meglepetést és új élményeket. Behúzta a függönyt, és lámpát gyújtott. János hamarosan hazaér, gondolta örömmel, és itt az ideje a vacsorafőzésnek. Holnap reggel jön haza a menyem, Zsuzsa a kórházból a lányunokámmal, és ebéd után együtt megyünk el szavazni, hogy a jövő kerekén fordítsunk egyet. Talán sikerül. Sikerülnie kell, hiszen mindannyian megérdemeljük azt, hogy a múlt terheit letéve végre megtudjuk, milyen az igazi szabadság.