Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő 

A közelmúltban budapesti utazásra invitált egy kedves, ifjúkorombeli történelem tanári végzettségű barátom. Elfogadtam. Évekig éltem a Terézváros mélyén, mindig is szerettem a fővárost. A pesti, budai, óbudai történelmet. A magyar történelmet. A magyar irodalmat, képzőművészetet és építészetet.
Az ország központi agglomerációjának határán megváltozik a levegő. Közeledve az acélszürke és fehér habruhába öltözött, egykor kék Dunához, utolér valami megfoghatatlan hangulat, körbeölelnek a századok. Voltunk itt és ott. Gyönyörködtünk a patinás épületekben, a hangulatos terekben, a nyüzsgő, lüktető, pulzáló forgatagban. Jártunk a Ligetben, a Duna parton, ebédeltünk Krúdy asztalánál Óbudán a Kéhliben. A hazautazásig maradt még négy-öt óránk. Villamosoztunk, nyugdíjasként ingyen megtehettük az erre-arra utat. Kikötöttünk a Bajcsy Zsilinszky útnál, átsétáltunk a Deák téren, majd jött a Múzeum körút.

Egy csodaszép kertben észrevettem a kedvenc irodalomtörténeti ismerősömet, Arany Jánost, s már kattogott is a fejemben a „Laci öcsémhez...”. Mit is tehettem volna mást, kísérőmmel együtt költői nagysága miatt égig magasodó szobra elé járultunk, főhajtással is tisztelegve magyarsága és tudása előtt. S ott a Múzeum kertben már-már látni véltem azt is, hogyan golyóznak a Pásztor ikrek, na meg a többi olvasmányaimból ismert süvölvény.
Beborult. Cseperegni kezdett az eső, feltámadt a szél. S mint egykor, március idusán, hallani véltem Arany barátjának, a nemzet forradalmár költőjének, Petőfinek nemzetféltő szavait: Talpra magyar! Aztán valamiért egy autó kürtölt, mi meg egy pillanat alatt ott találtuk magunkat kedves ifjúkorom tanújával a Nemzeti Múzeum kapujában. Mit is tehettünk mást, ha már ott voltunk, s ha már maga a történelem is csalogatott bennünket, beléptünk egy elvarázsolt kastélyba.
Hogy miért is elvarázsolt, azt minden magyar polgárnak, kortól, nemtől, telephelytől függetlenül meg kell ismernie. Megkezdtük látogatásunkat a Magyarok története című kiállítással. A sétát hatalmas élményként, identitáserősítő-katarzist okozó időutazásként éltük át.
De hát ember tervez, Isten - és ez esetben az Idő - végez. A rendelkezésünkre álló idő csak ily kevés tudásismeretre volt elég. Attila barátommal szomorúan konstatáltuk, hogy a nap csak huszonnégy órából áll.
Ide vissza kell jönnünk! Vár ránk a Nemzeti Múzeum többi csodája! Szeretnénk megnézni és megismerni a koronázó palást történetét és a tudós magyarokat is, nem beszélve a többi érdekességről. Véleményem szerint a történelem tanítását nem a könyvekből, hanem a Magyar Nemzeti Múzeumban kellene elkezdeni, vagy legalábbis minden gyermeket egyszer elvinni oda. Nem is egyszer, és nemcsak a fiatalokat. Te jártál már ott?

Kép forrása: Spary/Pixabay