A gyermeki nyelvfejlődés tudományos elmélete két nagy irányzatra osztható.

Az egyik pólust képviselik a nativisták, akik szerint a gyerek születésétől fogva képes az emberi beszédre, mert génjeiben hordozza ezt a képességet, azaz a nyelvelsajátítás biológiailag meghatározott. A vizsgálatok eredményéből kiderült, hogy a nyelvtani szabályokat nem pusztán próbálkozás útján sajátítjuk el, hanem a nyelv egyes alapelemei már benne vannak az agyunkban, azaz velünkszületettek. Az irányzat jeles képviselője, Chomsky szerint az alapelemek úgy tekinthetők, mintha egy hálózatba sok kapcsoló lenne beágyazva. Minden ember ugyanolyan hálózattal születik, amelyben az egyes anyanyelvek, mint kapcsolók más-más helyzetbe billennek át a nyelv szabályainak megfelelően attól függően, hogy milyen nyelvi környezetbe született a gyermek.

A másik pólus, a behavioristák nézetei szerint a gyermek az emberi környezet hatására sajátítja el a nyelvet.

Mi sem bizonyítja jobban a társadalom szerepét a nyelvelsajátításban, mint az emberektől elszigetelten felnövő gyermekek példája.

Farkasgyerekként említi a szakirodalom azokat a gyerekeket, akik állatok között, civilizált emberi környezet hiányában nevelkednek éveken keresztül. Mindig nagy szenzációt kelt az újságokban, amikor egy kis „vademberre” találnak, aki a dzsungelben nőtt fel, életkora is csak sejthető, származásáról és odakerülésének okáról pedig semmit sem tudnak. E fogalom alá tartoznak azok a gyerekek is, akiket szüleik különböző okok miatt szégyellnek, s éveken keresztül elzárják őket, nehogy a külvilág tudomást szerezzen róluk. Következő cikkemben róluk írok majd.

DAPNER/ LOGOPÉDIA

Előző cikk: Az emberi kommunikáció feltételei

In: A gyermeki nyelvfejlődés 3 és 7 hónapos kor között – Szakdolgozat, 1992.
Képek forrása: Photo credit: Yuchao.L via VisualHunt / CC BY-SA - Annie Geddes hivatalos honlapja