Vendéget várok. Egy régi ismerősöm szeretne kérni tőlem valamit. Jól el fogunk beszélgetni, örülök neki! Remélem, a politikát nem hozza szóba, mert úgy gondolom, nem egy nézeteket vallunk, és nem szeretnék a vendégemmel kötekedni. Ugyanis időnként hajlamos vagyok erre.

Készítettem csokikrémet és aprósüteményt. Nemsokára itt van! Körülnézek, hogy minden rendben van-e. Ó! Nem! A szép fehér függönyömről egymás mellett két helyen lejött a kis guriguri, megpróbálom gyorsan visszatenni. Behozok egy széket a konyhából, és felállok rá. Nem érem el, mert túlzottan jobbra van tőlem. Odébb kellene vinnem a széket, de inkább megpróbálom így is elérni. Már-már derékszögbe hajlok jobbra, nyújtózkodva a függönyhöz, mikor hirtelen kicsúszik alólam a szék. „Hála” a lélekjelenlétemnek, estemben megkapaszkodom a függönybe, de gyorsan kiderül, hogy még 60 kg-t sem bír el! Én ráhuppanok a féltve őrzött csavart pálmámra, a függönyön pedig legalább 50 cm-es szakadás tátong. No, tessék! Micsoda nap! És mindjárt itt van. Úristen! Mit csináljak most?

A virágot felállítom, szerencsére nem esett nagy baja, a kiszóródott földet mindjárt összetakarítom. Csak még előbb a függönnyel kellene valamit kezdenem. Szüleimtől kaptam karácsonyra, és most tessék! Fönt egy hosszú szakadás tátong rajta, és alatta az alsó része bizony lefeg.

Gyorsan előveszem a varródobozt, de megvarrni már nincs idő, egyébként is egy varrótűvel engem ki lehetne üldözni a világból. Á! Itt van a gombostű párnám, rengeteg gombostűvel. Visszamászom a székre, csak most előbb odatolom a szakadás alá. Gyorsan összegombostűzöm a szakadást, közben remélem, hogy vendégemnek nem lesz melege, és nem kell ablakot nyitnom, mert a szél, a huzat, a gombostűk… Ki tudja? No, megvan!

Már csak a kiszóródott virágföldet kell föltakarítanom, aztán… Jaj! Itt van már! Csöngetnek! Ledobom a kezemben tartogatott tűpárnát, és ajtót nyitok.

Széles mosollyal üdvözöljük egymást. Leül a fotelba. Mentegetem magam, hogy éppen most borult fel a virág, amikor jött, azért van az a kis földkupac ott mellette.

Megkínálom csokikrémmel és süteménnyel. Közben egyre feszültebb leszek, nem látom a tűpárnát sehol! Hol lehet? Hová is tettem? Miközben beszél, szememmel egyre csak azt keresem.

Már a lényeget, amiért jött, megbeszéltük, érzem, hogy most jön a politika. Nagyot nyelek, hogy kulturáltan védjem a becsületet, közben bekapcsolok egy előre felkészített lemezt. Kárpátiát. Szépen, halkan.

- Tudod, ez a mai politika! (Kisujjammal észrevétlenül felhangosítom a Kárpátiát). Nem fejezi be a mondatot, felcsillan a szeme! Kárpátia? Én is nagyon szeretem! – mondja, miközben éppen a nadrágjára folyik a csokikrém. Nem veszi észre.

Pár perc múlva feláll és búcsúzik. Már indul, amikor a fenekén megpillantom a tűpárnámat. Mind az összes gombostűvel! Még szerencse, hogy úgy lapjukkal feküdtek a tűk a tűpárnában, így nem okozhattak sérülést. Próbálnám valahogyan leszedni. De nem megy! Beleakadt a nadrágjába, és csak egy zöld párnácska látszik a fenekén.

Most meg szembefordul újra velem, mond még valamit. Mégsem kaphatok oda a fenekéhez…

De már indul. Azt mondja, siet még valakihez. Rettentően bánt a dolog. Már kiér a házból, és a kis zöld tűpárnámat még akkor is látom virítani.

Képek forrása: Pixabay 1, 2.