A tél akár fehér, akár sáros fekete, egy idő után magával hozza a rosszkedvet, a negatív gondolatokat. Úgy érezzük, talán még a lelkünk is megdermedt a hosszú tél végére.

Nem így van ez az Angyalok Földjén! Karácsony közeledtével egy bodros felhő szélén ülnek és tanácskoznak, hogyan tehetnék szebbé a Megváltó születésnapját. Mindenkinek más és más ötlete volt. Volt, aki gyönyörű mesét szeretett volna mondani, volt, aki éneket javasolt, hogy avval köszöntsék Máriát és a Kisdedet. Volt, aki fehérre szerette volna varázsolni a tájat.

Egyetlenegy angyalka ült csak szomorúan, csendesen.

- Te mit szeretnél? – kérdezték a többiek.

- Tudjátok, ez mind szép és jó, amit kitaláltatok, de megfeledkeztetek valamiről.

- Tényleg? Miről?

- Hát… az emberekről. A Föld, ahol élnek beteg. Nagyon beteg. Beteggé tették az emberek. Ők pedig boldogtalanok e beteg bolygón és hitetlenek. Aki pedig boldog, az sem az, mert fütyül arra, aki boldogtalan. Így várják a Messiás születésnapját. Csak rohangálnak, idegeskednek, hitelekből költekeznek és halálra dolgozzák magukat.

Az angyalok elképedve ismerték fel társuk mélységes igazát.

- Mit tegyünk?

- Ki kell valamit találnunk.

- Ó, én már tudom! – összedugták fejecskéjüket, és cselekedni kezdtek.

A Földön egy pillanatra megállt az idő. Épp, csak egy lélegzetvételnyire. Ezüst ködpaplan hullt az égből, betemette a sok szennyet, piszkot. S eloltotta a gyűlölet lángját. A fák dermedt ágaira gyönyörű álom szállt. Tavaszról, madárdalról, rügyfakadásról álmodtak. S még álmukban is erősen, nagyon erősen kapaszkodtak az anyaföldbe, ahol valamikor megfogantak.

Az emberek, kiket angyalszárnyak simogattak, hirtelen – talán nem jól fejezem ki magam – mintha megbékéltek volna. Egymással, a világgal, és saját magukkal. Megtanultak mosolyogni. Megtanulták egymást szépnek látni. S a tükörből sem egy összetört, agyongyötört arc nézett vissza rájuk, hanem az élet és az önszeretet rózsaszín pírja által varázsolt boldogság-rózsák mosolyogtak vissza. Jónak, szépnek látták a világukat. S a világuk hálásan kezdett jóvá, széppé válni. Csak a gyűlölet és harag dühöngött és füstölgött még kicsit, majd elhamvadtak, szétolvadtak az ezüst ködpaplan alatt. Hírmondónak sem maradt belőlük.

Segítő kezek nyúltak egymás felé a Földön, s a gond-mázsák, melyek oly erővel nyomták a lelküket, könnyű sóhajként szálltak a levegőbe, ahol megsemmisültek, elporladtak, mint a gyűlölet és harag.

Felszabadult a világ saját rabságából!

Megteltek a templomok. Az emberek is mind egy templommá váltak, melyben úgy ringatózott a felszabadult lelkük, mint sima vízen egy könnyű papírcsónak.

Csak angyalka volt ismét szomorú. Szeretett volna mindig, mindig a Földön maradni, szárnyait óvón, védőn az emberek fölött tartani, s hitet adni, hogy higgyenek Istenben, higgyenek a jövőben, higgyenek templomukban, és higgyenek abban, hogy ők jók és szépek. Mert hiszen azok, s nem hiába születtek e Földre. Szebb tőlük a világ.

Ajánlott írás: Blank Judit: Angyalt szállt le

Képek forrása: Pixabay 1, 2.