A sötétruhás, törékeny alak reszketve nézett körbe a csatatéren. S hirtelen élesen vágtak a szívébe a szavak:

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…”

 

Kezével megérintette a véráztatta földet. Lehunyta a szemét.

– Adj egy jelet! – suttogta. – Bármit, hogy tudjam, hol…

Valami megmoccant mögötte.

És a szíve kihagyott egy ütemet.

Lassan megfordult, s ahogy kinyitotta a szemét, hogy lássa, mi az, a szíve újra furcsán dobbant.

Sötét köd emelkedett ki a testekkel borított földből. Mire teljesen felegyenesedett, már látta, hogy fekete köpeny és csuklya borul rá. Dermedten állt, alig kapott levegőt.

A fekete árnyék az erdő felé lebbent.

– Ki vagy Te? – suttogta fájó torkára szorítva kezét. – Állj meg! – minden erejét összeszedve utána lendült, s már sikoltott – Állj meg!

A fekete köpeny meglebbent, ahogy az alak megtorpant. Rekedt suttogása végigborzongott a hátán.

– Fordulj vissza!

– Nem! – mintha falba ütközött volna, nem érte el az idegent.

– Mit keresel itt? ...Ki vagy?

– Én tudom ki vagyok! – jött a suttogás a csuklya alól. – S te tudod-e? –  hátrafordította a fejét, s csak a két parázsló szempár látszott a sötétben. A tekintetétől megállt a szíve.

– Igen... tudom! –  lehelte, s úgy érezte összecsuklik. „Ez nem lehet igaz, biztos elájultam, vagy álmodom.”

A csuklyás alak újra elindult a fák felé, s már majdnem beleveszett az alkonyuló homályba, mikor magához térve utánalendült.

– Várj! Nálad van, igaz? ...Nem viheted el!

– De igen! Elvihetem! Ő már az enyém... Emlékezz!

 

„oh, mondd, ha előbb halok el,

 tetemimre könnyezve borítasz e szemfödelet?”

 

Ez nem lehet, ez valami …valami ...képtelenség…

Úgy érezte az összes vére a fejében zúg, ahogy a fekete alak után vetette magát. Az látszólag lépés nélkül, könnyedén haladt a fák között, őt viszont tépte-marta a természet ezer foga.

Ágak csapódtak a szemébe, bokrok karmolták a kezét, göcsörtök kapaszkodtak a lábába. De nem érzett semmit, nem törődött semmivel, csak ment elszántan, tekintetét le nem véve az előtte lebegő fekete palástról. Különös minták kacskaringóztak rajta, ezüst és vörös villant. Először azt hitte, kereszt, de egyszer csak felismerte: kard!

Egy ezüsttel hímzett kard, s körötte vöröslő vércseppek.

A fekete alak megállt.

– Fordulj vissza! Nem jöhetsz velem!

– De, igen! Követlek bárhová is mész! Ő veled van, s én mellette akarok lenni! Vagy add vissza őt nekem! –  a hangja elfulladt, fogalma sem volt, mióta jöttek már, a lábai reszkettek, tüdeje égett.

– Nem tehetem! Fordulj vissza, ha mondom!

– Csak vele együtt!

– Tudod ki vagyok! – az ismeretlen lassan megfordult, s újra meglátta a vörösarany szempárt. A szíve megint kihagyott egy ütemet.

– I... igen! – nyöszörögte hideglelősen. – Tudom!

– Akkor mondd ki a nevemet! – süvített fel a hang.

– Te... te vagy… – dadogta – Te vagy a Halál Angyala!

A fekete csuklya lehullott, s aranyló haj omlott a fekete bársonyra, de a tekintete vörösben izzott.

Odacsuklott a férfi lábához.

– Add vissza, kérlek, könyörgök!

– Mondtam már, hogy nem tehetem! Fordulj vissza! – dobbantott dühösen, s az erdő beleremegett, s a föd megdöndült.

– Akkor vigyél magaddal engem is! – már zokogott, úgy érezte megszakad a szíve. – Nélküle nem tudok élni!

– Még nincs itt az időd – jelentette ki. –  Menj vissza, és temesd el tisztességgel!

– De, hiszen ott van ...nálad! – óvatosan felpillantott, s meglátta a bíbor szív alakú medált, amely az Angyal nyakában lévő aranyláncon pihent.

Kék szempár nézett vissza rá, de mélyén ott lobogott a sötét láng dühe.

– Ez csak a lelke! A teste ott fekszik a csatatéren! Menj vissza!

– Nem! –  felegyenesedett. – Veled megyek!

Az Angyal kék szeme elsötétült, s szó nélkül fordult meg. Fekete palástjába burkolózva sebesen indult meg az erdő legmélyebb sötétsége felé. Szél kerekedett, s ahogy az egyre távolodó alak után futott, súlyos cseppek zúdultak a nyakába. Nem bírt semmire se gondolni, csak arra, hogy a szerelme ott van az Angyalnál. Az ezüsttel kivarrt kard ott repkedett előtte, mint egy különös jel. Ment hát tüskén, bokron, bőrig ázva, az egyre sötétedő mélység felé.

Egyszer csak valami megrázta, és hanyatt lökte. A fájdalom végigrohant a gerincén. Önkéntelenül szakadt ki belőle a kiáltás. Mozdulni sem tudott, a föléje magasodó Angyal parázsló tekintete a földhöz szegezte:

– Mondtam, hogy fordulj vissza!!

A könnyek kicsordultak a szeméből.

– Nem… – suttogta erőtlenül.

Az Angyal felegyenesedett. Karba font kézzel, kitartóan, némán bámulta az előtte fekvő fiatal nőt. Végül megfordult, és leült egy kidőlt fatörzsre. Aranyló szeme kékre váltott, s megszűnt a kínzó fájdalom, már meg tudott mozdulni. Letörölte a könnyeit, s hátrasimította arcából a vizes tincseket.

Próbált levegőhöz jutni, bár tüdeje parázsként égett, feje lüktetett. Óvatosan egy fa tövébe kúszott, hogy megtámassza a hátát. Felnézett, de a karcsú fák magasában csak feketeséget látott. Elhalkult a dörgés, elcsendesedett az eső. Iszonyú, nagy csend vette körül. Kirázta a hideg.

– Nincsenek... madarak… – suttogta.

– Nincsenek! ...Minek lennének?

– Mert ők kísérik át a lelkeket a túlvilágra.

– Tényleg? ...Mit akarsz tőlem, mondd?

– Őt! Add vissza nekem!

– Miért tennék ilyet?

– Mert szeretem! Nélküle senkim sincs! Kérlek…. neked, csak egy lélek a sok közül... nekem az egész világ!

– Szeretted volna hát jobban! Vigyáztál volna rá jobban! –  újra elsötétült a kék szempár, a hang rekedten kérte számon.

– Jobban? – jajdult fel kétségbeesetten. –  Hiszen elhagytam érte a családomat, amikor őt választottam apám kitagadott!

 

„Apád egyetlenegy

Örömsugara vagy,

Eljöttöd kebliben

Rideg, vad éjet hagy,

S haragja, búja, mint

Két rém, velünk lebeg:

Leány, hozzám jössz-e?

-„Ifjú, hozzád megyek!”

 

 Csak egy váltás ruhám volt, neki meg a versei…

 

– Ó, igen! A versei! –  gúny csendült a halk hangban.

– Igen! A versei!  A gyönyörű versei! A szerelemről, a szabadságról! –  sápadt arca kipirult, ahogy kiegyenesedve az Angyal szemébe nézett. –  Nincs jogod így beszélni róla! A miénk volt a legnagyobb szerelem a világon, egymásért mindenkivel szembeszálltunk, mindent kibírtunk! Ő egy lángelme, ilyen, mint ő nem születik többé a világra!...Engedd vissza hozzám! Olyan fiatal még…

– Tartottad volna vissza a csatától azzal a nagy szerelmeddel! – mordult rá az Angyal.

– Visszatartani? –  suttogta lemondón, könnyeivel küszködve. –  Hogy tehettem volna? Őt, aki minden versében a szabadságot hirdette, minden versében harcra buzdított? Nem volt jó harcos, de mindig a csata közepében akart lenni, hogy küzdjön azért, amiben lánglelkűen hitt!

– A tábornok visszaparancsolta a frontvonal mögé. Nem fogadott szót. – hunyta le a szemét az Angyal. –  Játszott a halállal, ahogy egész életében tette. Kísértette a sorsát, és önfejű volt, és makacs.

–  De engem szeretett! –  jajdult fel – Kegyelmezz! ...Azt ígérte, a halálból is visszajön…

– De nem érted! – nézett rá keményen parázslóan az Angyal. –  Csak a fátyladért! – A szavak megálltak a csendben.

 

„Én feljövök érte a síri világból,

 s oda leviszem azt!” – doboltak a fülében a sorok.

 

–  De én nem tudok nélküle élni… – susogta alig hallhatóan.

– Dehogynem! –  legyintett karcsú kezével az Angyal. –  Majd találsz magadnak mást.

– Nem! Ne mondj ilyet! Nekem nem kell más! Hozzá fogható senki nincs!

– El fogod felejteni… – nézett mélyen a szemébe az Angyal. Tekintetében furcsa fények örvénylettek, félelmetes sötétséget ígérve.

– Az maga lenne a pokol… – suttogta össze-vissza kalimpáló szívvel.

– Te mondád! –  bólintott az Angyal, és felemelkedett. A vérvörös szív meglebbent a fekete bársonyon.

Ám a fiatal nő nem mozdult, csak nézte a medált, melybe szerelme lelke volt zárva. Vértelen ajka mormolt valamit:

Érzelmim, vágyaim
Mind, mind elaltatom.
„Egem ki nem derűl,
Ha jő a kikelet,
Egem be nem borúl,
Ha látom a telet.
Mint őszi alkonyon
A félhomályu köd,
Fásult egykedvűség
Mereng szívem fölött.
Ellenség, jó barát,
Végeztem veletek,
senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.
Nincs semmi örömem,
Nincs semmi bánatom,
Óhajtásaim közül
Ébren csak egy marad:
Aludjam én…minél
Elébb… a föld alatt.”

 

– Mit csinálsz? – torpant meg az Angyal.

– Imádkozom! ...Aztán meghalok!

– Nem teheted! –  ingatta a fejét az Angyal. – Nem ez a sorsod.

– A sorsomat én választom! –  összeszorított fogakkal talpra küzdötte magát. – Sem isten, sem ember meg nem állíthat! Vele akarok lenni, s ha nincs más út, hát legyen ez! Megteszem! –  egyenesen állt, nézett a szikrázóan kék szempárba. Már nem sírt, nem könyörgött, tudta mit akar tenni, s már csak egyet szeretett volna minél jobban. A medálra mutatott.

– Megengednéd?

Az Angyal pár pillanat múlva bólintott. Amikor a karcsú ujjak óvatosan megérintették a medált a nyakában, áramütésként érte az érzés. Földöntúli mosolyt látott felragyogni a fiatal nő arcán, s szeméből két könnycsepp gördült le.

„Akkor is, ott is, örökre szeret” – suttogta.

Összetette a kezét, s meghajolt az Angyal előtt:

– Köszönöm! Járj békével utadon!

 

Megfordult, s elindult a sötét úton visszafelé.

Az Angyal állt, és nézett utána. Egyenes tartással, biztosan lépkedett a sötét úton, mintha világított volna neki mégis valami, s vezette volna, hogy el ne botoljon. Kezébe vette a nyakában lógó medált, s felszisszent. Már nem vörös volt, hanem áttetszően fehér. Tiszta, szikrázó gyémánt.

– Várj! – szólt a távozó után. Az megtorpant.

Meglepetten nézett az Angyal szomorú kék szemébe, ahogy előtte állt, nyújtott feléje valamit.

– Várj! – mondta halkan. – Ezt vedd el! És válassz másik utat! Nem ígérem, hogy könnyű lesz, nem ígérem, hogy boldog leszel, de megmenekülhetsz az örök kárhozattól. Mindig hordd magadnál, segít majd elviselni a szenvedést, s tudd, ha bevégezted földi sorsod, én itt foglak várni!

Lenézett a tenyerében fekvő aranyláncra, s rajta a kicsiny félbetört gyémántszívre. Szemét elöntötte a könny, s szívét a hála járta át. Tudta, hogy égi kegyelemben részesült, mint még eddig soha, senki.

– Köszönöm! – suttogta. – Ígérem, visszahozom neked! ...Nemsokára!

Az Angyal meghajtotta a fejét. Mire újra felnézett, már csak halvány sziluettjét látta a távolodó karcsú alaknak, ahogy a messze derengő világosság felé lépked.

Halk szárnysuhogást hallott, ahogy a csöppnyi madárka a vállára szállt.

– Bárki mondja is, a sorsunkat nem mi választjuk! –  mondta halk sóhajjal. – Meg van az írva a csillagokban. Eredj! És vigyázz rá! Vigyázz Júliára!

 

Vállára dobva ezüstkardos, vérrel pettyezett köpenyét sarkon fordult, és elindult a sötétség felé. Halkan mormolt valamit:

 

„Ki egyszer már a mennybe szállt vala,

Nem látja azt a föld többé soha!

…

Ott fogsz te állni magas-fényesen,

Mint a tejút a legmagasb egen...”

 

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban részt vett nők emlékére. Fejet hajtunk bátorságuk és rendíthetetlen hűségük előtt.

Az idézetek forrása: Petőfi Sándor Összes költeményei

TUMAG - A Tudatos Magazin - Facebook