2024-11-21 12:02
Jelenleg online: 8 fő
Kedvelj minket a Facebookon!
BESZÉLGETÉS SZABÓ CSILLÁVAL - III. RÉSZ
Szabó Csilla különleges, egyedi hangú magyar énekesnő, akinek vargabetűkben gazdag pályaívének fontosabb állomásait már bemutattuk cikksorozatunk korábbi részeiben. Beszélgetésünk záróakkordjaként a kétezres évek jelenkorig elvezető szakaszát tekintjük át, amely, ha látszólag csendesebb, de ugyanolyan fontosnak tekinthető, mint a kilencvenes évek zenei mérföldkövekben gazdag világa.
- Ahogy végignézek az életműveden, nagyon nehéz elmenni szó nélkül az angol nyelvű dalok mellett. Számtalan magyar előadó nevetséges kiejtéssel igyekszik megfelelni a külföldi sztenderdeknek, a te eseted azonban más, mivel te szinte teljes mértékben autentikusan énekelsz.
- Ha így gondolod, ez nekem nagy öröm. Jó néhány angol nyelvű felvételt vettem fel, és érdekes, soha nem izgultam azon, hogy milyen lesz a kiejtés, hogyan szólalnak meg ezek a dalok. Talán ami miatt ezt gondolhatod, az az éneklési metódusomnak köszönhető. Nagyon érdekes, sokan mondták, hogy amikor angol nyelven éneklek, nagyon puhán, visszhanggal szólal meg a hangom, csak úgy magamtól. Gondolom, emiatt van az, hogy nem magyarosan szólalnak meg ezek a dalok. A kiejtésből is zenét csinálok. Sőt, amikor ezeket a kedvenc Mike Oldfield-dalokat tanultam, már effektesen, visszhangosan énekeltem. Igyekszem ilyenkor a zeneiséget bevinni a megszólalásba, és ez a végeredmény. Érdekes dolgok ezek. Ezeket használtam ki akkor is, amikor a kilencvenes évek közepén Szilveszter akkori zenekara, a Yellow Rebel felkért két dal eléneklésére lemezükön.
- Ha már Mike Oldfield neve előkerült, volt egy csak hölgyekből álló, már-már supergroup-jellegű formációd a kétezres évek elején.
Igen, ez volt a Cats. Imádtam ezt a néhány évet, amit ezekkel a lányokkal töltöttem együtt, nagyon jó móka volt. Nem egy hagyományos lánycsapat voltunk. Úgy indult ez az egész, hogy Szigeti Eda keresett meg abból a célból, hogy összehozzon egy olyan női bandát, amelyben mindenki énekel, és jó a hangulat. Ha megnézzük a tagságot, tényleg egy női szupergroup volt; Eda mellett ott volt még Bodza Andi, aki billentyűzött, és Csuka Mary, a legendás női dobos, aki - Edához hasonlóan - megjárta Amerikát. Az volt a célunk, hogy külföldi dalokat játsszunk, valamint ezeknek nagyar nyelvű, parodisztikus változatait. Az indulásunk nagyon erős volt, még az Old Boys előtt is felléptünk, és utána hatalmas figyelmet kaptunk. Felléptünk Zámbó Jimmy televíziós műsorában is, és ennek köszönhetjük azt, hogy az RTL Klub is meghívott minket. Sajnos, a zenekar hamar széthullott, mert Andi babát várt, és nem szerettünk volna senki mást a helyére, így egy ideig Marcellina is velünk volt. Azonban Mary is hamarosan úgy döntött, hogy megválik tőlünk, neki magánéleti gondjai voltak. Edával azonban mai napig is együtt zenélünk, csináltunk Németorszégban és Svájcban country bulikat. Edát nagyon szeretem, párját, Petit is. Vigyázunk rájuk, hívjuk őket, amikor csak lehet, ott vagyunk a koncertjükön. Mi, öreg csajok összegyűlünk, tartjuk egymásban a lelket. Tudod, miért jó zenészek között lenni? Azért, mert mindenki a lényegről beszél, a lelkünk pedig röpködik ide-oda. A történetek, amelyek előkerülnek a nagy barátnős délutánokon és estéken, pedig csak a habot képezik a tortán.
- Sokak meglepetésére Német Oszkár nemrégiben kiadott szólólemezén is énekelsz.
- Jaj, Oszit is nagyon kedvelem, neki akkor is énekelnék, ha egy gatyája nem lenne, és hajléktalanként élne! A Fonográf dalokat szerettem, de Oszit nem tudtam először hova kötni. Amikor egymás mellé kerültünk, már megvolt közöttünk az összhang. Emberileg nagyon nagyra tartom őt, bármikor kiállnék érte. Öröm volt, amikor énekelni hívott, az pedig igazán meglepetés volt, hogy a kedvenc dalában énekeltem szólót. Összességében nagyon klassz lemez lett, és remélem, sokaknak tetszik.
- Ahogy visszaemlékszem rád, a kétezres években is sok helyen lehetett látni, hallani téged, igaz, teljesen más körülmények között.
- Alapvetően nem szeretném a mai magyar politikát minősíteni, de megvan a véleményem arról, ami minket, itt a huszemegyedik században körülvesz. Viszont visszatérve a kijelentésedre, a tizenöt-tizenhat évvel ezelőtti Magyarország sokban más volt, itt a hangulatra gondolok. Akkoriban még összefogtak az emberek egy cél elérése érdekében, amihez még akkor is ragaszkodtak, ha nem sikerült ezt valóra váltaniuk. A 2002-es TF-es megmozduláson én is ott voltam, és akartam, nagyon akartam kiállni a tömegek elé. Így alakult az, hogy mi is ott voltunk Erikával a Kossuth téren, ahol emberek tízezrei előtt énekeltük el a Kell még egy szót. Nagyon furcsa, torokszorongató érzés volt, izgultam is nagyon. Ekkortájt készült több CD lemez is kampánydalokkal, amelyek közül a régi Bojtorján-dal, az Összetartozunk is elhangzik az én előadásomban. Emlékszem Závodi Gabinál vettük fel, és a duettpartnerem Bársony Attila lett volna, azonban a zenei alap fekvése nem volt jó neki, így arra a demóra, amit Gabi csinált, és vett fel a saját vokáljával, énekeltem én is, és így egy teljesen más, modern hangvételű dal született meg, amely csak kicsit hasonlított az eredeti változathoz. Azonban a Kossuth teres megmozdulást követően több helyre is hívtak énekelni, emlékszem, kinn voltunk 2006-ban is a Parlament előtti megmozdulásom, és volt olyan polgári kör is, amely az én lakásomban alakult meg. Persze, azóta már más időket élünk, és a világ kifordult sarkaiból, de ez már más történet, amiért már nem emelném fel a hangomat, sem a gitáromat, azonban ezt az időszakot felvállalom mindenki előtt, nincs mit rajta szégyellnem.
- Ugyanebben az évtizedben sokat cikkeztek rólad az újságok, mint lélekápolóról, aki a Heim Pál Gyerekkórházban tesz csodát a gyerekekkel.
- Ez azért túlzás, de mindenképpen egy fontos időszaka az életemnek. Anyukám sokat mondogatta, hogy legyen már egy rendes szakmám is, így amikor holtidőszakban kerültem a Bojtorjánt követően, úgy éreztem, hogy jó, én elmegyek dolgozni ápolónőként valahová. Ez már gyerekkorom óta nagy álmom volt, és itt volt a lehetősége annak, hogy ezt megvalósítsam. Több kórházban jártam, és végül a Heim Pálban lettem segédápoló. Persze, nem volt végzettségem, de nagyon lelkes voltam, piszokul tetszett a pezsgő világ, és nem zavart az sem, ha négykor kellett kelnem. Mindenki nagyon aranyos volt, és a színvonal ott, ahogy a gyerekeket gyógyították, nagyon pozitív hatást gyakorolt rám. Az egyik orvos, Csitári Ferenc gitárja ott volt a nővérszobában, és elkezdtem vele beszélgetni a zenélésről. Ennek a vége az lett, hogy kimentem a kispadra pengetni. Kihozták a gyerekeket, én játszottam, és egy koncert lett a vége. Mindenki elájult, és innentől ez volt a feladatom, hogy zenéljek, és énekeljek. Sok újság megírta a kómában lévő kisfiú esetét, aki a zenélésemet követően magához tért. Ez volt az igazi csoda. Utána évekig csináltam, szép történeteket, családokat láttam, de egy idő után már túl soknak éreztem, és ekkor volt az, hogy visszatértem a zenei életbe. Azonban nagyon jó azt látni és hallani, hogy sokan emlékeznek rám így is.
- Szerinted mi a titka annak, hogy meg tudtál maradni ugyanolyan, allűröktől mentes embernek, amint ahogyan a pályára léptél?
- Szerintem nagyon fontos az, hogy minden hatást, ami ér, megfelelő kiritkával kezeld, és keresd meg mindenben a szépet és a jót. Továbbá, ha van egy képed arról, hogy körülbelül mit is szeretnél csinálni, és ehhez ragaszkodsz, akkor már jó úton vagy. Nálam az az eset van, hogy amit kiadok a kezemből, azzal száz százalékosan azonosulnom kell, és ehhez idő kell. Emiatt sokan azt gondolják, hogy lassan dolgozom. A gagyitól pedig a hátamon feláll a szőr. Visszatérve a gyereklemezekre, jelenleg Dunát lehetne rekeszteni a kicsiknek szánt zenékből, de az igazi minőségi produkcióből kevés van. Akiket ismerek és tisztelek Halász Juditon kívül, azok Gryllusék és az Alma zenekar. A sok amerikai igénytelen produkció mérgezi a gyerekeket, a magyar másolatokról nem is beszélve. Sajnos ma már nincs közös zenehallgatás, a gyerekek ide-oda csapódnak és kallódnak. A mai világban nem szeretnék gyerek lenni, mert a világ kifordult önmagából. Ezzek szemben az időszak, amikor én óvodás és iskolás voltam, teljesen más volt. Képesek voltunk arra, hogy órákat szöszmötöljünk el dolgokkal. Emlékszem, amikor édesapám balalajkát hozott haza, ezt imádtam, naphosszatt csak ezzel foglalkoztam. Szerintem, a mai generáció is nyitott lenne egy csomó mindenre, csak nincs, aki megmutassa nekik. A zene az mindenkit összeköt, bármin lehet zenélni.
- Visszatérve a jövőbeli terveidre, kikhez nyúlnál, hogy a mai gyerekeket megfogd a dalaiddal?
- Szerencsére sok tehetséges költőnk van, jobbnál jobb versekkel. Nekem a nagy kedvencem Varró Dániel és Lackfi János, akik újszerűen, mégis igényesen szólítják meg a fiatalabb generációt. Persze, sokan ki vannak akadva a viccen, és tök felháborítónak találom, hogy nem értik, és nem akarják megérteni, miről is van szó valójában. Ha a magyar népköltészetben és a népmesék világában körülnézünk, akkor ott is hasonlóan durva, már-már morbid dolgokra bukkanhatunk. Kányádi Sándor is nagyon jó, sok-sok humorral. A gyerekek szerencsére látják ezt, és tetszik is nekik, ők szeretnek ezen pörögni, bármin, amin lehet. A gyerekek között a legjobb lenni, mert a velük eltöltött idő frissen és fiatalon tart, azonban ha igazán meg szeretnéd érteni őket, akkor nagyon komolyan kell venni őket. Rajtuk kívül még az öregekkel is jó lenni, mert azok a tapasztalatok, a hosszú évtizedek alatt megszerzett bölcsesség árad belőlük, amire midig érdemes odafigyelni, és tanulni is nagyon jól lehet ezekből. Úgy gondolom, hogy biztosan talpra állítjuk ezeket a műsorokat. Emellett még számtalan tervem van, szívesen írnék gyerekeknek szóló könyet, akár a zenéről is. Kell a gyerekeknek valami más, el kell őket foglalni, rá kell őket vennünk arra, hogy a csavargáson és a kallódáson túl is vár rájuk sok lehetőség.
Képek forrása: Szabó Csilla Fotóarchívuma