Kedvelj minket a Facebookon!

SENKI SEM KÖLTÖZIK JANUÁR ELSEJÉN

 

Senki nem költözik január elsején. Kinek jutna eszébe kialvatlanul, ónos esőben, tükörjeges járdán bőröndöket cipelni? Nekem. Egyszer. Egy fiúnak hála, egy fekete szeműnek. Nagy sietve foglalót kellett tennem a legelső szobára, amit aznap kiadásra hirdettek, olcsón. Régi bérház, a Rumbach Sebestyén utca ortodox, „kis zsinagógájának” szomszédságában, ami bedeszkázott ablakaival, omló vakolatával is büszke némasággal vetette meg Dohány utcai nagy testvérének modern hívságait. Kis lakás a harmadik emeleten, járdára néző egyetlen ablakkal, udvari gangra nyíló bejárattal. Ha kihúztuk az ágyat, megtelt a szoba. Hárman aludtunk, benne, lányok. “Te is érzed a bolygó lelkeket a lámpa körül?” - kérdezték rögtön a legelső estén. Csak a bundáskenyér-szagot éreztem, ami a házmestertől szűrődött a kéményen felfelé, és még mindig az óévet sirató gyomromban kavargott. Vizsgaidőszak volt. Elborítottak a jegyzetek és a leadandó dolgozatok. Mindhármunkat. Asztal viszont csak egyetlen fért a lakásba. Be kellett osztanunk. Így minden harmadik reggel kivételével a Széchényi Könyvtárba száműztem magam önkényesen, a Várhegyre, ahol százhatvan forintért fasírtos szendvicset is lehetett enni a büfében. Nyolcvanéves újságokat lapoztam éppen egy délután, amikor megakadt a szemem egy főcímen. „Családi dráma a kis zsinagóga szomszédságában.” Megállt a kezemben a büféből szabályellenesen feltranszportált zsemle.

„A fiatal férfi párnával fojtotta meg feleségét, és kisfiát.” Sok mindent látott az utca, ahol laktam, ezt tudtam addig is. Látta 1944 telét, a nyilas hordákat, a Dob utca sarkán temetetlenül fekvő, megfagyott halottakat. Ez azonban más volt. Mi űzhette vajon ezt a fiút? - tűnődtem. Éhség? Nyomor? Félelem? Szerelmi őrület? Féltékenység? A cikk csak egy mondattal folytatódott. „Majd a harmadik emeleti, egyszobás lakás egyetlen kihúzható ágyába fektette a halottakat, s kivetette magát az utcára nyíló ablakon.” Ahogy este ültünk hárman a félhomályos szobában, a kihúzott ágyon, berzenkedett a villanykörte, s a lányok sokatmondóan összenéztek, egy levegővel vágtam elé a megszokott kérdésnek: „Nem. Én csak a bundáskenyér-szagot érzem.”