Krúdy Gyula-díjas író, költő verse

Voltam, vagyok, leszek,

ha majd lecsendesedek,

lecsendesedik benned is a nemcsak tévedés.

Talán még jutna nekem belőled egy villanásnyi perc,

egy csók – egy ölelés, de időm lecsengett,

az élet, a valóság mást akart.

Majd, egykor, ha, a lenyugvó napba nézel,

fel, a szerelemvágytól násztánc-cikázó fecskékre,

a gomolygó felhők fölé,

egykori lépteim nyomát kutatva

életem égi úti porában:

álmaidban, feltörő vágyaid nyomában

mindig ott leszek veled:

Kóchajad hűsítő szellőként simogatva,

szivárványkönnyeid vízesésén átbújva

szemeidbe fészkelem magam,

s megfogom reszkető kezed.

Az álom nyárillatú

háttérében közeledik az alkony.

A mohaillatú fák, a túlparti kéklő hegyek

megértik  – a titkot.

A kakukk az időt számolja.

Az egykor volt élet rengetegéből

előbukkan egy őz család.

Ránk mosolyognak.

Fogásom szorítása, csillapodik, őszinte,

erős, mégis szelíd;

lassan megnyugszik reszkető kezed.