Január ötödike van, még hajnalok hajnala, de Jancsinak indulni kell a legkorábbi autóbuszhoz, hogy Kassán elérje a prágai gyorsvonatot, mert Olomoucon időben kell a kaszárnyában jelentkezni. Persze, a szülei már régen talpon vannak, hiszen a katona fiuk utazik vissza a kaszárnyába, üres kézzel nem lehet útnak indítani.

Édesanyja már jó pár órája a tűzhely körül sürgölődik, és ami elkészül, azt édesapja még melegében csomagolja, és pakolja egy külön bőröndbe.

Mikor Jancsi álmos szemekkel kilépett a konyhába, szinte megijedt az óriási csomagtól.

"Édesanya, édesapa, ne csomagoljatok már annyit, hiszen nem fogom bírni a kaszárnyába cipelni!"

"Jól fog az neked esni, ismerem én a katona kosztot." - szólt az édesapja. Közben édesanyja mosolygott az orra alatt, hiszen Jancsi édesapja sokszor dicsekedett, hogy mivel ő a seregben szakács volt, bizony az ő kaszárnyájukban nem éheztek a katonák.

Tisztálkodás után Jancsi leült, hogy a kedvenc hagymás rántottáját elfogyassza - mert ilyet azért a kaszárnyában tényleg nem készítenek.

A család körülülte, hiszen ki tudja, mikor jön majd megint szabadságra. A kis Imre, az öccse nem is tágított mellőle, olyan büszke volt a "katona" bátyjára. Édesapja meg édesanyja szerényen szemben ültek. Semleges dolgokról folyt a szó, meg természetesen mindkét szülő arra kérte Jancsit, vigyázzon magára.

Az édesanyja csak úgy a sorok között megjegyezte (mintha nem is Jancsinak mondaná): " Tegnap a boltban találkoztam Potocki Marival. Mondta, hogy ők is ma utaznak Prágába a szegény Mártival."

Jancsinak megállt a falat a szájában. "Márti is most utazik..., egy vonaton lesznek..."

Vihar dúlt a lelkében. Nagyon örült, hogy legalább még láthatja Mártit, de nem tudta eldönteni, mit is tegyen, hogyan is viselkedjen most.

Mikor az autóbuszra felszállt, szemével mindjárt Mártit kereste. Kicsit csalódottan tapasztalta, hogy a hajnali járattal bizony a Potocki család nem utazik. Biztosan édesanyja félreértett valamit, és Mártiék csak holnap utaznak Prágába, ez a gondolat járt a fejében. De mikor Kassán a nagy állomáson kiért a peronra, ott várakozott már Potocki Pali bácsi, Zoli, meg a tolószékben Márti is. Biztasan behozta őket valaki autóval.

Hirtelen nem tudott dönteni: Dacosan és haraggal, szótlanul haladjon el mellettük, vagy ahogy illik, köszöntse őket.

De nem is volt ideje gondolkodni, mert Zoli már kezet is nyújtott neki : "Szevasz Jancsi! Milyen jó, hogy te is ezen a vonaton utazol. Legalább, ha gond akadna, segítel a tolószékkel."

Ez bizony váratlan volt. Nem tehetett mást, ő is kezet nyújtott Zolinak, meg persze, Potocki Pali bácsinak is: "Szevasz Zoli! Jó reggelt Pali bácsi!" Mártinak csak úgy lesütött szemmel köszönt: "Szevasz Márti!"

Márti, aki hallotta is, meg nem is a csendes köszönést, mégis vidámságot és örömöt erőszakolt a hangjába, mikor visszaköszönt Jancsinak.

Most már Jancsi sem mehetett a pár méterrel távolabb várakozó két katona barátjához. Csak intett nekik, és maradt Mártiékkal.

De bizony egy szót sem szólt. Ha kérdezték, milyen a katonaélet, csak ímmel-ámmal válaszolt, ezért inkább nem is szólították többet.

Beérkezett a gyorsvonat. Zoli és Jancsi megragadták a tolószéket, és először Mártit vitték be egy üres fülkébe. A Potocki család kényelmesen elhelyezkedett, hiszen hely volt elég, innen indították a vonatot. Jancsinak is szorítottak helyet az ablaknál, Mártival szemben.

Jancsi egy ideig csak álldogált a fülke ajtajában, mintha gondolkodna, hová is üljön le. De ez csak pár pillanatig tartott. Egy gyors elhatározással kezet nyújtott Zolinak, meg Pali bácsinak: " Jó utat! Én megyek a katona barátaimhoz, akik két fülkével odébb utaznak. Ha szükség lesz rám, nyugodtan szóljanak."  Kis szünet után, rekedtes hangon mondta: "Szia Márti! Szorítok, hogy minden jó legyen...! - és már be is húzta maga mögött a fülke ajtaját.

Értették is, meg nem is a fiú viselkedését. De Pali bácsi szemére húzta kalapját, és megpróbált aludni, hiszen még sötét reggel volt. Zoltán meg csak úgy bámult ki az ablakon.

Márti egyedül maradt gondolataival. Még mindig a szomorú Vilia estére gondolt. Körülötte mindenki vidám volt, a fiatalok is eljöttek és sok szeretettel, reménnyel bíztatták, de neki csak Jancsi kemény szavai sajogtak a szívében.

Tegnap, mikor az anyukája hazajött a boltból és mondta, hogy talán Jancsi is a korai gyorsvonattal utazik, remény költözött a szívébe. Lehet, hogy velük utazik majd a fülkében, talán még beszélni is fog vele...

De minden reménye szertefoszlott, mikor Jancsi bezárta maga mögött a fülke ajtaját.

Január ötödike, kemény tél volt, mikor Mártival Prága felé robogott a gyorsvonat. Apukája és Zoli még szundítottak utazás közben, és később az utasokkal beszélgettek. Márti könnyes szemmel, gondolataiba merülve csendben ült. Csak az olomouci állomáson nézett ki az ablakon, hátha int neki Jancsi, hiszen tudta, hogy ő itt száll le a gyorsvonatról.

De Jancsi bizony nem intett, nem nézett hátra. Lépkedett a barátaival, viccelődve, így Márti csak a hátát pillantotta meg.

Most már május van, szép napos virágzó május. A gyorsvonat visszafelé robog: Prágából Kassára. Mártiért már csak Zoli jött el, hiszen nem volt szükség a tolószékre. Három nehéz műtét, és hosszú gyötrelmes rehebilitáció után Márti tényleg lábra tudott állni. Igaz, hogy egyelőre két mankóra támaszkodott, de a professzor úr azt mondta, lehet hogy idővel csak botra támaszkodva is fog tudni járni.

Természetesen Márti is örült annak, hogy megszabadult a gyűlölt tolószéktől. De nem tudta, hogyan tovább.

Mikor a gyorsvonat az olomouci állomáson megállt, Márti sírva fakadt. Zoli, a bátyja el sem tudta képzelni, mi baja lehet. Hiába kérdezte, Márti mindenre csak azt válaszolta, örömében sír.

Közben az járt az eszében, hogy itt látta utoljára Jancsit.

Befejezés

A gyorsvonat tovább robogott Prága felé, és vitte magával Mártit, az ő szomorú tekintetével, ami még a vonat üvegablakán is égette Jancsi szívét. Érezte, most nagyon kegyetlen volt, de nem tudott parancsolni a megbántott makacs egójának. A szíve azt súgta: Rohanj a szerelmedhez, hiszen látod, nélküled mennyire magányos. De az agya csak a sértésre és megbántott hiúságára emlékeztette. Ezért egész utazása idején csak a barátaival szórakozott, és mikor Olomoucon kiszálltak a vonatból, hátra sem nézett. Azért egy pillanatra mégis meglátta Márti szomorú tekintetét, és mélységesen elszégyellte magát.

Édesanyja leveleiből megtudta, hogy Mártinak sikerültek a műtétjei, és már nincs szüksége a tolószékre, mankóval tud közlekedni. A falu könyvtárában vállalt munkát, mint könyvtárosnő.

Ennek nagyon örült, de nem értette, édesanyja miért nem válaszol olyan kérdéseire, ha Márti udvarlóiról érdeklődik. Levelezett ő mással is a faluból, így Laci barátjától megtudta, hogy Mártinak, annak ellenére hogy bicegve, mankóval jár, mégis sok udvarlója akad. Nem volt ez csoda, hiszen Márti igazán szép és kedves lány volt.

"Legyen boldog mással, ha én annyira buta voltam, hogy nem tudtam ezt a kincset megtartani."

Elhatározta, hogy leszerelése után nem tér haza falujába.

Minek... Kihez menjen... A szüleit, öccsét innen is meglátogathatja, és más őt otthon nem hiányolja...

Mivel gépipari technikumot végzett, könnyen talált állást Mladá Boleslav-ban a Škoda autógyárban. Eleinte magányosak voltak a szabad órái, de később sok fiatallal összebarátkozott. A lányok társaságát nem kereste, hiszen Márti emléke annyira a szívében volt, hogy másnak nem volt ott helye.

De ahogy múlott az idő, Jancsi is érezte, valamit kezdenie kell magával, ha nem akar megkeseredett vénlegény maradni. Otthon már minden barátja megnősült. Éppen a múltkor volt lagziban, mert a  barátja, Laci esküvői tanúnak hívta. Jancsi kicsit szorongva ment, mert tudta, hogy Márti is hivatalos, de Márti nem jött az esküvőre, csak táviratban gratulált az új házasoknak.

Így hát Jancsi is lassan próbált felejteni. Mladá Boleslav-ban megismerkedett egy cseh lánykával, aki a szerelő csarnokban dolgozott. Pár hét ismeretség után meg is tartották a polgári esküvőt.

Nem volt ugyan boldog házasság. Egyik sem volt szerelmes a másikba. Mivel mindketten úgy érezték, itt az idő családot alapítani, elfogadták egymást. Az elején működött is minden, hiszen a testi vágy elnyomta a lélek szavát. Meg hát ők mindketten ésszel akarták is egymást szeretni, de úgy látszik a szív nem engedelmeskedett...

A házasságuk második évében született egy kisfiuk, a kis Jancsi, és egy évre rá egy kislány. Jancsi Mártinak akarta keresztelni, de mégis az édesanyja nevét kapta - Marika lett.

A két gyerek tényleg életet hozott a kis családba, és amíg nem lettek óvodások, minden működött is. De mikor a nagy Marika - Jancsi felesége anyasági szabadság után visszatért munkába, minden megváltozott. Jancsi először csak a szótlan estékre és durva elutasításokra figyelt fel, de nem tudta az okát. Később a felesége volt annyira karakán, hogy megmondja Jancsinak, beleszeretett egyik elvált kollégájába.

A válás gyorsan lezajlott, hiszen közös megegyezéssel történt.

Ahogy nem volt szerelem a házasságkötésükkor, úgy nem volt szenvedély a válásukkor. A gyerekek az édesanyjuknál maradtak, de szoros kapcsolatban voltak Jancsival is. Akár naponta nála is aludhattak, ezért szerencsére ők könnyen átvészelték a válás utáni krízist.

Jancsi egyedül maradt a két szobás lakásban.

A gyerekek lassan felnőttek. A kis Jancsi elektromérnök lett, Marika meg angol-francia szakos nyelvtanárnő.

Még a világ is teljesen kifordult magából. A régi rendszert felváltotta az úgynevezett demokrácia a maga sok pozitív, de bizony sok negatív hatásaival. A gyerekek is, ahogy felnőttek, élték a maguk életét, és édesapjukat már egyre ritkábban látogatták.

Most érezte Jancsi, mennyire egyedül van egy számára idegen világban. Elhatározta, kiveszi az éves szabadságát, és a szülőfalujába utazik.

A szülei boldogan fogadták. Elbeszélgettek sok mindenről, és panaszkodtak, mennyire más, számukra idegen lett a falujuk. Jancsi persze csak Márti sorsára volt kíváncsi. De öreg szülei Mártiról sokat nem tudtak. Talán annyit, hogy még mindig a könyvtárban dolgozik.

Ahogy egy csokor tűzpiros rózsával ment az újonnan épült kultúrpalota felé, ahol a könyvtár is helyet kapott, csak akkor figyelt fel arra, mennyire megváltozott a csöndes kis falucskájuk.

A legnagyobb meglepetés mégis akkor érte, mikor a kultúrpalota bejáratában szlovákul kérdezték: "Kohohľadáte?" (Kit keres?)

Az útbaigazítás után felment a lépcsőn. Szinte reszketett a lába, mikor meglátta a könyvtár ajtaját. Mit mondjon? Hogyan köszöntse Mártit, akit az olomouci állomáson látott már 25 éve, ahogy szomorúan néz ki a gyorsvonat ablakából?

Lassan, bizonytalanul nyitotta az ajtót. Könyvespolcok sora fogadta, és szemben, az ablak mellett egy nagy irodaasztal mögött ült Ő. Hullámos gesztenyebarna hajába már itt-ott ősz szálak vegyültek, de olyan gyönyörű volt, mint régen. Jancsi el is szégyellte magát. Minek jött ide, hiszen Márti egy csodaszép nő, ő pedig egy középkorú, kopaszodó, elvált férfi.

De megnyugtatta lelkét, hogy ő ide nem jött más céllal, csak azért, hogy átadja Mártinak ezt a csokor virágot.

Nem érkezett még köszönni sem. Ahogy Márti meglátta a belépő Jancsit, amennyire egészsége engedte, felugrott székéből, még a mankót is elfeledte. Széttárt karokkal sántikált Jancsihoz. "Szia Jancsi, de örülök neked! Olyan rég nem találkoztunk."

Jancsi szótlanul nyújtotta a csokor tűzpiros rózsát. Leültek, és szinte ömlött belőlük a szó. Volt mit bepótolni, hiszen huszonöt év nagy idő. Jancsi félve, szégyenlősen, de mégis megemlítette mennyire boldog lenne, ha együtt öregednének meg.

Erre mintha megfagyott volna köztük a levegő. A meghitt beszélgetésnek ezzel vége szakadt.

"Tudod Jancsi, neked van két felnőtt gyermeked, én meg egyedül éltem le az életemet. Van egy gyönyörű emlékem egy szép Karácsony Viliáról.

Sokáig úgy gondoltam, megbocsájtod gyávaságomat, hogy nem álltam ki szerelmünkért. De mikor Olomoucról elindult a gyorsvonat, és te hátra sem tekintettél, mindennek vége lett.

A csokrot köszönöm, de nekem most már elég emléknek az a csodálatos Vilia!"

Ennyi volt... Jancsi megértette...

Két ember, akik ennyire szerették egymást, mégsem lettek boldogok.

Elmúlt újabb 15 év, Éppen Karácsony este van - Vilia. A falu (most már inkább ipari település) görbe főutcáján egy magányos idősödő úr ballag görbe botjára támaszkodva. Kicsit rácsodálkozik, hogy nem hallani sehol kántálást, mint régen, és mikor a templom előtt halad, nem magyarul, hanem szlovákul hallja énekelni a karácsonyi énekeket. Szomorú lett, hogy szülőfaluja ennyire kifordult sarkából.

De lassan ballagott tovább. Még a csoszogó lépteinek zaját is elnyelte a frissen esett hó.

Az alsó vég utolsó házához ért. Remegő kézzel nyitotta ki a kiskaput.

Látta, hogy az első szobában a karácsonyfa meleg fényei csillognak.

Most olyat tett, amit már ebben a faluban talán 25 éve még a gyerekek sem tettek. Megállt az ablak alatt, és öreges hangon elkezdett énekelni: "Krisztus Jézus született, örvendezzünk..."

Alig hangzottak el az első dallamok, nyílott az ajtó...

Mankóra támaszkodva egy hullámos hófehér hajú nénike lépett ki.

"Gyere be Jancsi, hideg van kint, még megfázol."

Zimankós hófedte karácsony van, de az ő szívükben a tavasz virágai nyílnak!

Előző részek itt olvashatóak: Márti 1. rész;  2. rész;  3. rész

Képek forrása: Pixabay 1, 2, 3, 4