Kedvelj minket a Facebookon!

MESE VELÜNK! - BESZÉLGETÉS CSERNIK SZENDÉVEL

 

Ring a mesebölcső, ring... Csernik Szende idén nyár végén tette újra tiszteletét második alkalommal az Ormánságban rendezett Bőköz fesztiválban, ahol, akárcsak tavaly, szinte szó szerint a közönség szétszedte a kortalan, székely mesemondó lányt. Én tavaly még csak futólag csöppentem bele Szende elődásába, azonban olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy az elmúlt egy év alatt mindent megnéztem az interneten, ami vele kapcsolatos, és éreztem, hogy beszélgetnem kell vele.

Legyen szó színpadról, erdei tisztásról, egy földre leterített pokrócról, Szende mindenhol megtalálja azt a közeget, ahol mesélés születhet. A garabonciás kalapos, ízes székelységgel beszélő fiatal hölgy ahol mesére nyitja a száját, megszületik a varázslat. Ahogyan ő mesél, az maga a csoda! Tengerhossznyi szoknyáján életre kel a  táj, lábain a bábok, szavain pedig hol kacag a közönség, hol könnyeit törölgeti. A történet fonala egyre hosszabb lesz, megtudjuk, mi az a ‘csihány’, és mi történik, ha csóré lábbal megyünk át rajta, ugyanakkor a ‘székely vegetával’ is tisztában leszünk, valamint azzal is, hogy a “csóréseggű pávián olyan csúf, mint a kőcsönkérés.” Aki egyszer részese lesz egy ilyen meseszeánsznak, az soha nem felejti el; újra és újra hallani akarja. Így voltam én is.

Szendével a fesztivál második napján, Szaporcán, az árokparton telepszünk le, hogy beszélgessünk. Ekkor már túl van három előadáson, másnap várja a harmadik, de lelkesen és fáradhatatlanul vetette bele magát kérdéseim közé, amelyek során kirajzolódott az a fonal, ami mesemondó-lányt varázsolt a székely felmenőkkel rendelkező fiatal anyukából.


Ez a második alkalmad a Bőközön. Milyen élményekkel és elvárásokkal érkeztél a fesztiválra?

 

Soha sincsenek elvárásaim, amikor mesélni jövök, mindig tudom, hogy minden jó lesz. Amikor szomjas vagyok, mindig lesz valaki, aki ad egy kis vizet, például, mint ti. Pont ezen gondolkodtam ma, hogy az embereknek, akik ide látogatnak, van-e egyáltalán elvárásuk a fesztivállal kapcsolatban. Szerintem mindenki örül annak, hogy láthatja, mi is történik itt az Ormánságban. Nagyon jó a fesztivál, főleg az tetszik, hogy a helyi értékekre hívja fel a figyelmet. Én nagyon jól érzem itt magam, mert minden olyan mesés. A táj is nagyon szép, de engem igazán az emberek fognak meg. Az emberek öröme a lényeg számomra; a szemük, ahogyan csillog, miközben mesélek. Régen a mese nemcsak egy gyermekműfaj volt, mint manapság, mivel akkortájt az emberek a fonóban egymásnak meséltek, mindenki mindenkinek. Annak idején ez élő szó volt, és nagyon örülök annak, hogy aki hallgatja őket, az mind belevarázsolódik ezekbe.

 

A mesemondás véleményed szerint férfiműfaj vagy teljesen független attól, hogy milyen nemű valaki meséli el?

 

Szerintem ez mindegy, hiszen nem ezen múlik az, hogy a mese életre keljen. Berencz András jelentőségét sokan ismerik, mert visszahozta a felnőtt mesemondás lényegét; és még szerencsére sok más felnőtt mesemondó is megjelent.

A mesemondás, és - hallgatás, mint évtizedek óta látszólag elfelejtett műfaj ismét fénykorát éli. A mesék szerepe felértékelődött, és ez Boldizsár Ildikó mesekutatónak is köszönhető.

 

Ezt én is látom, és nagyon örülök neki. Szerintem rájöttek, és megélték azt, hogy nagyon erős magja van a meséknek. Ezer éven keresztül ezek szájról szájra adódtak tovább mindenféle külső segítség nélkül. A mostani digitális világban pedig szerintem ez így még több emberhez tud eljutni. Ez egy élő fonal az időben, akárcsak a népzene és a néptánc. Én azért tartom a mesét nagyon értékesnek, mert élő szó. Ez az erő, ami ott és akkor elhangzik, és ez annak idején így született meg. Erdélyben, ahonnan én származom, még a mai napig is így beszélnek az emberek, ahogyan én. Mesésen. Elmesélik, hogy mi történt velük. Ezek nemcsak kitalált történetek,  hanem olyanok, amelyek egykoron igazak voltak, csak az idő folyamán megmesésedtek. Persze, mindenki, aki hallja ezeket, a saját maga módján csomagolja ki őket, és táplálkozik belőlük. Visszatérve a kérdésedre, nekem nagyon tetszettek Ildikó kutatásai, de én más módon nyúlok az őskincshez. Én ezeket a meséket átéltem, és ezzel rájöttem arra, hogy nekem mit is jelentenek, és ezt adom tovább. Például a Kiskakas gyémánt félkrajcárja számomra a saját jó tulajdonságainkat jelenti.  Amikor az életünk folyamán nehézségekbe kerülünk, akkor jövünk rá igazán, hogy milyen lelki magokkal is rendelkezünk. Szerintem minden, az egész világ a lélekről szól, és ez a meseképben szereplők által jelenik  meg.

 

A mese, mint láttuk és tapasztaltuk, mindenkihez szól. Mégis, miért sorolják be gyerekműfajként?

 

Amikor ez elkezdődött réges-régen, az ősidőkben még alapvetően a felnőttek világához tartozott, azonban a gyerekek sem voltak ebből kizárva, mivel egy egész közösség hallgatta őket. Persze, vannak pajzán mesék is, amelyek akkor kerültek elő, amikor a kisgyermekek aludni tértek - mi úgy mondjuk ezt Erdélyben, hogy “amikor nincs gerenda a házban, akkor jöhetnek a huncutságok is”. Azonban egy idő után a felnőttek elszakadtak a mesék világától, és a mese visszaszorult a gyermekirodalom világába. Én amúgy azt veszem észre, az én közönségemet nézve, hogy egyre több felnőtt szereti hallgatni a mesét! Ezt tapasztalom én az előadásaimon.  De szerintem akkor, mikor hallgatjuk a mesét, nem kezdjük el  magunkban keresni az értelmezését úgy kutató aggyal, hanem csak élvezzük a mesemondó ahogyan mesél...ahogyan beleéli magát, ahogyan belevarázsol a mesébe minket is. Jelen vagyunk vele benne. S ezt azért is tudom mondani, mert én es lelkesen meghallgatom a mesemondó pajtásaimat s úgy élvezem én es mint hallgató a mese varázsát!

 

Mi lesz a mesék sorsa az egyre jobban digitalizálódó világban?

 

Nem vagyok pesszimista, mivel azt látom, hogy egyre nagyobb igény van ránk, mesemondókra. Szerintem mindig lesz valaki, aki újra és újra felfedezi a meséket, és habár a saját módján alakítja őket tovább, újra és újra szóba önti őket. Ez a mi feladatunk, így a mesélés nemcsak a digitális térben rögzül, hanem szerencsére az élőszó erejére támaszkodva is fenn fog maradni, így mindenki hallhatja őket.

 

Minden mese jó, vagy vannak rossz, értéktelen mesék is?

 

Szerintem minden mese értékes és jó, amelynek van magja, amely tanít, és tud adni. Amiket én mesélek, azok mind olyanok, hogy van belső lényegük. Nagyon fontos ezeket átvetíteni a saját életünkre, mert a jó, amit ezek adnak, csak így edződhet meg. A nehézségeken keresztül juthatunk csak előre és tanulhatunk új dolgokat. Továbbá az is nagyon tetszik nekem, hogy a mesék következetesek. Gyermekkorban a lelkünkkel értjük a mesét, nem tudatosan fogadjuk be őket. Felnőttkorban jön el az ideje annak, hogy meg is értjük őket. Itt van például a szorgalmas leány és a lusta leány meséje. A rest leánynak nincsenek meg azok a tulajdonságai, hogy megértse azt, hogyan segítsen, így a végén a rosszat nyeri el. Nem ismeri fel a jót, ami el van dugva a legkopottabb tulipános ládába, mert nem tudja, mi is az valójában, s mert a jót nem is éli meg. Így nem is azt választja, Ezzel szemben a rendes leány tudja ösztönösen, mit is kell tennie, így, mikor ládát választ, nem a szemének engedelmeskedik, így nyeri el jutalmát. Nagyon tetszik nekem, hogy az ősmotívumok ilyen szép módon vannak jelen a mesékben.

 

Hogyan látod a televízióból áramló meséket, amelyeket butának és veszélyesnek érzünk?

 

Igazad van, ezeknek a történetek egy része magtalan, és a látvány mellett nem is ad többet, bugyutának és lényegtelennek érezzük őket, és valljuk be őszintén, nem is táplálják a jót bennünk. Ha a mese arról szól, hogy megijesszen, akkor ezt fogja erősíteni bennünk, és ez nagyon nem helyes. Aki azonban a tévé helyett leül és mesél, és jó meséket mond, akkor az nagyon jó. Lehet, hogy a többi óvodás először lenézi a gyermeket, mert nem ismeri a legmenőbb szuperhőst vagy szörnyet, de ez egy idő múlva meg fog térülni.

Hogyan indult nálad a mesélés?

 

Nagyon szerettem a csihányt kapálni, és csóré lábbal sétálgatni a réten pedig maga volt a csoda! Ezeket a képeket kötöttem össze, hogy az előadásoknak legyen egy bevezetője. Persze, a gyerekkorból hozott emlékek és élmények nagy szerepet játszottak abban, hogy ez az egész elindulhatott. Olyan mesés környezetben nőttem fel, ahol az emberek még egymásnak mesélték, de amellett, hogy szerettem ezeket hallgatni, sokat olvastam is. Népmeséket. Szó szerint faltam őket tizennégy éves koromig. A regények akkortájt még nem érdekeltek. Túl nagy falatnak tartottam őket, így a népmesékkel táplálkoztam. Később, amikor Magyarországra jöttünk a két gyermekemmel, a váci óvodában volt egy népmese-nap, amelyre én is vittem néhány erdélyi népmesét. Ezeket felolvasva éreztem meg azt, hogy a mag, ami már réges-régen el lett ültetve bennem, virágba borult. Mindenkinek nagyon tetszett, és tudtam, hogy ezt tovább kell folytatnom úgy, hogy meg is jelenítem a meseképeket. Itt jött ez a székely csavar a fejembem, hogy mivel a mesefelolvasás közben a két kezem foglalt volt, így a lábaimra húzom fel a bábokat, és a szoknyám lett a történet háttere. Szoktam volt mondani, hogy a meseszoknyát a Jóisten szabta rám! Valahogy így született meg a Lábita Színház, és így járom a világot. Értől indult és óceánt ígértek neki.

 

Gyerekkorodban gondoltad-e azt, hogy a mese ilyen életre kel évekkel később?

 

Nem, pedig annak idején nagyon gondolkodtam azon, mi is legyek, ha megnövök, de a Jóisten szépen kifurfangolta ezt nekem, és ezért én nagyon hálás vagyok neki. Ez lett az én utam, és tetszik nekem is, az embereknek is, így nagyon boldog vagyok!

 

Gondolkodtál-e hangoskönyvben, hogy a hangod és a meséd akármikor meghallgatható legyen?

 

Ó, ezt nagyon sokan mondták már nekem, de bevallom őszintén, hogy én megszoktam, hogy az embereknek mesélek, nem a mikrofonnak. Én az élőszóban hiszek, valamint a közönségtől kapott pillanatnyi inspirációkban. Amikor a  tévében néhány alkalommal közönség nélkül kellett mesélnem, nagyon furcsa volt. Azért örülnék annak, hogy egy jó mesekorong megszületne. Ez a jövő feladata.

 

A szülőfölded sokat jelent neked. Minden bizonnyal fájdalmas lehetett Erdélyt hátrahagyni két kisgyerekkel egy új élet reményében...

 

Persze, nehéz volt, fájdalmas volt, de a mese segítségével akármikor át tudok ruccanni oda, és a közönséget is el tudom vinni magammal. Komolyra fordítva a szót, rettenetes honvágyam volt, de ott volt bennem az az érzés, hogy a búcsú nem örök. Sokat térek vissza, és mindig azt érzem, hogy egy élő köldökzsinórral kötődöm Erdélyhez. Nagyon szeretek ott lenni, és táplálkozni az otthoni dolgokból. De itt, Magyarországon is szeretek lenni, hatalmas szeretetet kapok, így ha azt érzem, hogy a meséket szeretik, máris itthon érzem magam.

Nem félsz attól, hogy a történet kiüresedik, ha ezredszerre meséled el?

 

Szerencsére ez a veszély nem áll fenn, hiszen minden előadás más. A közönség szerepe nagyon fontos, hiszen én rájuk szabom a mesét, mint egy jó meleg bundát! Persze, van, amikor egy előadás során a meséhez hozzáteszek új dolgokat, máskor elveszek belőlük, másképpen mesélem őket, így formálom őket alkalomról alkalomra. Például a békás és a kolbászos mesében, amit te is hallottál, abban van főzés, és bizony, a fazékba a közönség is rakja ám az új dolgokat - legyen szó rántásról vagy székely vegetáról. Vagy ott van a saját élményekből táplálkozó nagymamás mesém. Ez nagyon fontos számora, mert teljesen az én mesém, rólam szól, de a közönség is nagyon ügyesen bele tudja tenni a saját részét és emlékeit. Amikor ezt a mesét elkezdtem mondani, a nagymamám borsörlője még nem volt benne. Mikor bekerült, akkor lépett be az idő, mint fogalom, amit őrölünk, a kilencvenöt esztendőt, amit nagymamám kapott a Jóistentől. Amikor a borsőrlőt tekerem, gyakran van néma csend, és így mindenki megéli és hallja az idő múlását. Ez egy nagyon csodálatos élmény! A közönség is szereti, mert ilyenkor mindenki rátalál a saját őseire, és a nagyszülők, akik jelen vannak, is kapnak egy különleges élményt ezzel a visszafelé ringó mesebölcsővel.

 

Ezek szerint fontosak számodra a gyökereid...

 

Igen, a nagyszülők fontos szerepet töltenek be az életemben, mert ők képviselik számomra az igazi mély gyökereket. Persze, édesanyámék is fontosak számomra , de mégis valahogy a nagyszülők világa régebbre nyúlik vissza, közelebb a gyökerekhez. Amit ők adnak az unokák számára, az hozzátesz ehhez a láncolathoz valami nagyon különlegeset. Én a részemről nagyon örülök annak, hogy ezt a csodát megélhettem sok éven keresztül. Úgy gondolom, ahol van mesélő nagyszülő a családban, az egy igazi kincs, hiszen egy olyan világ képeit adja vissza, amely már régen elringatódott ebben a mesebölcsőben. Úgy gondolom, hogy az ősök bennünk élnek tovább, mint ahogy az indián testvérek mondják. Úgy hiszem, hogy aki kötődik a gyökereihez, annak lesz lombja is, mint egy életfának.

 

Te intuícióból mesélsz?

 

A saját megérzéseim nagyon fontosak, a Szende név érzően látót jelent számomra. Bennem ez nagyon erősen jelen van, és ösztönös is vagyok sok mindenben. Gyakran van úgy, hogy megálmodok dolgokat, amik éppen akkor zajlanak a világban. És van amikor az álom megelőz. Például az én ausztráliai meseutamat is megálmodtam előre, és tenyleg mesebeli lett, ahogyan valóra vált az álom. Nagyon szeretek érzeni, nemcsak akkor, mikor mesélek, hanem akkor is, amikor a mindennapokat élem. Tudod, annak idején az értelem és az érzelem régen egy volt, egyben voltak a dolgok, manapság minden szét van szedve. Úgy érzem, hogy ha a szellem és a lélek, a szív és az agy között megvan a harmónia, akkor nagy baj nem lehet. Így az arany középút lényege könnyen meglátható.

 

Volt-e olyan élményed, amikor negatív tapasztalatokkal kellett hazamenned egy mesélést követően?

 

Persze, sajnos vannak ilyen előadások is, de szerencsére annyi de annyi jó mesélés van, hogy a mérlegen nem nyom akkorát, hogy lehúzza. De volt olyan, hogy sírva jöttem el, nem is magam miatt, hanem a világ miatt. Egy óvodában tíz perc után abba kellett hagynom a mesélést, mert akkora zaj volt. Ott voltak a szülők is, hatalmas zajban próbáltam meg mindent, hogy a gyerekek rám figyeljenek, de nem sikerült. Az óvónő jött oda, hogy legyen vége. Kifizettek, de úgy éreztem, hogy nem tettem ezért semmit. Ez nekem nagyon rossz érzés volt. De szerencsére ezekből az esetekből nagyon kevés van.

 

De gondolom, azért volt pár előadás, amelynek a varázsa mai napig is ott ragyog benned...

 

Ilyen volt például, amikor a miskolci rehabilitációs gyerekosztályon megszületett a csoda! Nekem azt mondták, hogy nem tudják, hogyan fogják azok a gyermekecskék felfogni az egész mesét, így tartottam tőle, hogy milyen lesz. De amikor elkezdtem mesélni, rájöttem arra, hogy ezek a beteg gyerekek általunk, az egészségesekkel lesznek egészek. Az álmom részesévé vált ez az élmény, mert régen még öregekkel és beteg gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Itt ez nagyon jól sikerült! Máskor egy óvónő jött oda hozzám sírva, hogy megölelhessen, mert a nagymamás mese segített feldolgozni neki a családi gyászát. Aztán volt egy iskolai előadásom Kolozsvárott, ahol egy kisfiú bekiabálta, hogy az ő nagytatája már meghalt. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, így azt tudtam mondani, hogy a nagytatád benned él tovább. Az előadás után szerette volna hazavinni a nagytatás bábot, így azt javasoltam neki, hogy csináljon otthon egy ilyen bábot magának. A kisfiú nagyon boldog volt, mert adtam neki egy olyan élményt, amivel ő  a saját halálélményét fel tudta dolgozni. Tudom azt, hogy a mese a zenéhez hasonlóan egy rezgés, ami megmozgat, feltölt, és ugyanúgy, ahogy másnak, nekem is sokat ad a mesélés.

Merre mesélsz még mostanság?

 

Készülök a Regejáró Énlaka Fesztiválra második alkalommal, majd Svédországba utazom az ottani magyaroknak mesélni. Ha Énlakán járok, úgy érzem, otthon vagyok. Az egy igazi tündérkert, amelyet kevesen laknak, de visszavár mindenkit, aki egyszer arra jár. Egyébként egyre gyakrabban járok haza Erdélyországba mesélni; hamarosan Csíkszeredában fogom megringatni a mesebölcsőmet. Azt szoktam mondani, hogy olyan vagyok Erdéllyel, mint a fecske, aki minden nyáron hazatalál.

 

Van-e egyetlen olyan valaki, akinek a legjobban szeretnél mesélni?

 

Bárkinek szívesen mesélek, de nagyon várom majd azt, hogy az unokámnak mesélhessek, mert bennem él a kilencven éves nagymama képe, aki mint egy Szende anyó, ősz hajából fonja a meséket a jövendőnek.

 

Tudatosan keresed a meséket vagy szembe jönnek veled?

 

Amikor új mesével talákozom, a furfangos székely eszemmel azon gondolkodom, hogyan tudom színpadra vinni azt. Sajnos nem mindegyiket lehet ilyen módon újrateremteni, így a szívem és a gondolatom az egyszerű, székelyes mesékre áll rá, azokat könnyű kivitelezni. Akár hiszed, akár nem, velem bizony szembe jönnek ezek a mesék. A Kásahegy is ilyen volt; elolvastam, és rögtön jöttek a gondolatok, hogy hú, de jó lenne ezt így meg úgy megcsinálni! A gyerekeim Vácra jártak a Waldorf iskolába, ahova kellett vinnem egy új mesét. Akkor elolvastam a Kásahegyet, és szinte rögtön jöttek az ötletek, hogy ezt így, azt meg úgy fogom kivitelezni! De persze, vannak olyan mesék is, amiket jobb felolvasni, mint előadni színpadon. Ilyenek számomra Kriza János gyűjtései. Vácon egy rajzszakkörön uzsonnaszünetben olvasgattam ezeket a meséket a nagyobbacska gyermekeknek, és nagyon szépen elmélyültek benne. De visszatérve a mai modern digitális világra, sok olyan mese van, ami színes és látványos, de nincs magja, és le van butítva, így tanítani és gyógyítani velük nem lehet. De szerencsére ott vannak a Magyar Népmesék is, amelyeket sok-sok generáció fedez fel újra és újra. Szerintem a meséknek van jövője, mert ez a mag, amelyből az égig érő fa kisarjadhat és felnőhet, akkor akár az égig is érhet! De mindez csak egyedül rajtunk múlik, mit is kezdünk velük. Itt a vége, fuss el véle, csapjon meg a mese vége! Mese velünk!

 

CSERNIK SZENDE WEBOLDALA: http://csernikszende.hu/

CSERNIK SZENDE A FACEBOOKON