Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő 

Valami nagy baj van ezzel a világgal. S ami még nagyobb baj, hogy mindezt már rég óta tudjuk, mi több, beletörődően elviseljük…

Elviseljük? Beletörődően? A „fene” a jó-dolgunkba… na, ne!

Csodaszép, több-száz éve szokásos, már – már őshonos, szívet – lelket gyönyörködtető népszokásaink vannak. Irigyel is jócskán értük bennünket Európa, és a távoli nagyvilág. Regéink, dalaink, vándoraink, tollforgatóink, s nagyhírű zenészeink által ismertek még abban a miliőben is, ahol azt sem tudják, hol van az otthonunk, s hazánk.

A „tavaszi szél vizet áraszt” dallam, és ízvilága mellett, ilyen csodálatos népi szokásunk a vallási eredetű, húsvéthétfői locsolkodás.

Mily’ csodálatos képet is festett erről a párizsi szalonok hőse, Munkácsy Mihály, s mily’ döbbenten mondták ránk a verdiktet a franciák, s a többiek: barbár magyarok! Tudták ám ők is, hogy ez valami csodálatos, csak „valami irigység” máshogy forgatta a nyelvüket. Nevetett is rajtuk eleget az egyszerű asztalosinasból világhírűvé munkálódott mester!

Miről is van tehát szó?

Gyermekkorom, ifjúkorom boldog emlékei, a húsvéthétfőhöz (is) kötődnek. Pajtásaimmal, barátaimmal kora reggel nyakunk köré vettük a lábunkat, (miután a család fehérnépeinél már letudtuk a dolgunkat) illatos vízzel, vizes vödörrel felszerelkezve. Szerelmesen, kívánón, férfiasan, kedves-kötekedően végigzargattuk szülőfalunk összes szóba jöhető fehérnépét. Sokszor, még az amúgy szóba se jöhetőt is. Visongattak is az örömtől, no meg a gyönyörtől a lányok-asszonyok, ki-ki, jussa, érdeme szerint. Meg is sértődött életre-halálra az, az Éva utód, aki valamiért kimaradt a játékból, a szokásból, a hagyományból. Tettük, mit a több évszázados örökségünk ránk hagyott. Tettük, mert szerettük és tiszteltük a Nőt, a Kedvest, az Anyát, s bizony semmi pénzért sem hagytuk volna kiszáradni a mosolyuk kútját, az asszonyi tüzet, az ölelést, a csókot, a kedvességet, mi több, még a praktikájukat sem hagyhattuk veszendőbe menni: az asszonyi praktika mindig a teremtés koronájáról szól, és érte történik. A férfiről, és a férfiért. Tettük, mert mi már kamaszkorunkban is már-már férfinak számítottunk. El is csábultunk majd’ naponta rendesen.

S a férfi a kezdet kezdete óta mindig is hagyta elcsábítani magát a nő által, mert az olyan nagyon is jó volt. A kiszáradt asszonyszemély nem tud csábtani, tudtuk mi ezt kamaszkorunkban is. Legénykorunkban is. Tudjuk, még ma is, mikor már az életünk kétharmadát letudtuk, hiszen asszonyaink karjai közt örültünk, s ott is vigasztalódtunk meg az évtizedek alatt. Nincs is szebb dolog a harmatos asszonyi szem tekinteténél, s bizony, én ma sem hagyom kiszáradni a könny, s harmat kútját. Bár már több az, ami fáj, itt is szúr, meg ott is görcsöl, a velem született hagyományainkat a mai napig is tisztelem, mi több, követem, - ha már, néha-néha öregesen is. Készültem az ünnepre. Tettem is, mit ilyenkor az oldalborda tisztelete, szeretete, köszöntése miatt tenni kell. Nem is hagytam kiszáradni asszonyomat, lányomat, lányunokámat! S jöttek a hagyománytisztelő jó barátok, a szomszédok. Koccintottunk egyet, haraptunk hozzá egyet a tojásból meg a sonkából, mint ahogy illik. Párom virágzott is, illatozott is, mint a tavaszi nárcisz, s az első ibolya.

Aztán csöngettek. Három siheder állt az ajtóban bebocsátásra várva. Az örök asszony mosolyogva várt a sorsára, már jó előre előkészítette a csoki-tojásokat, s tán még jutott volna egy pár forint „költségtérítésre” is. S hirtelen, mintha mély kútból tört volna elő, oly hihetetlenül mély döbbenetet okozva, megszólalt a mutáló kamaszsereg szószólója:

Kétszáz forintért meglocsolom a nénit. Ötszázért, - kontrázott a fekete szemöldökű haver.

Feleségem homlokán összeszaladtak a ráncok, s kezünkben köszöntőre tartott snapszos pohár fél úton megállt a száj s az asztal között. Szomszédom locsolóparfümjének illata szinte kloakaszagként nehezedett ránk a döbbenettől. Éva kései lánya becsukta az ajtót, s szeméből kiolvashattam, a hogy is van ezt.

Valamit nagyon elrontottunk. Valamit hagytunk nagyon elromlani.

A tavaszi szél vizet áraszt miliőjének csodálata temetőillatú hangulatba váltott. Nesze neked hagyományok. Nesze neked népszokások. Nesze neked boldog ifjúság.

Vajon, miért éreztük megverve magunkat? Vajon visszatér-e még kötelező örökségként az érték és a tisztelet? Valós értékén fogjuk-e kezelni az alapból született férfit, és a Nőt, aki miatt érdemes értelmes és valós életet élni?

Vagy csak kukkolunk tovább, bele a való-világok lélek, s emberi értéket romboló világába, magunkévá téve a – mások baja nem az én bajom, de jó – filozófiáját…