Emlékszem, tizenhét éves lehettem, amikor a Pink Floyd belépett az életembe. Annak ellenére, hogy a The Wall-ról kislemezen is megjelent sikerdalt ismertem, további ismereteim nem voltak a zenekarról. Egészen addig, amíg egy nálam jóval idősebb zenerajongó rákérdezett arra, hogy ismerem-e őket. Megdöbbenve tapasztalta, hogy számomra a neves angol formáció még fehér foltnak számít, így ezt a hibát azonnal orvosolva, a kezembe nyomott egy másolt kazettát, és azt mondta, sürgősen hallgassam meg, majd számoljak be arról, hogy tetszett.

A szalag talán napokig feküdt az íróasztalomon, amikor kollégista lévén egy iskolai rendezvény miatt szombat hajnalban tudtam csak hazautazni. Amikor buszra szállva azon gondolkodtam, mit is hallgassak, eszembe jutott a kazetta. Emlékszem, rendkívül hideg, február volt, a város fényei hiába világítottak, a köd miatt alig lehetett látni. Amikor a zene elindult a fülemben, kezdetetét vette valami különleges, amitől mai napig is végigfut a hátamon a hideg. A busz lassan, komótosan haladt a jeges, fehér tájban, én valahol a félálom határán álltam, a Dark Side of the Moon pedig szinte szépen belém kúszott.

Egy zenehallgató számára vannak olyan pillanatok, amelyek felérnek egy katarzissal. Nekem ez az utazás, busz ablakából felsejlő táj, a Pink Floyd és a bágyadtság együttese egy olyan élményt hozott létre, amelyet azóta csak néhány alkalommal sikerült megközelíteni. Ennek ellenére nem lettem hirtelen olyan rajongó, aki szinte azonnal begyűjti kedvenc zenekarának minden lemezét, hanem inkább az évek lassú múlására bíztam magam, amely időszak alatt az újabb és újabb korongokkal való ismerkedés a búvópatakból komótosan hömpölygő folyóvá nőtte ki magát, amelynek vége nem látható, hiszen az utóbbi években egyre több ritka anyag került a közönség elé, amelyeknek felfedezése még várat magára.

Ennek ellenére a mai HétbenHét különkiadásában megkísérlem kiválasztani azokat a dalokat, amelyek számomra különleges helyet foglalnak el az életműben, ugyanakkor kevésbé ismertek. A szubjektív válogatás, amelyből a négy kiemelkedő sikerlemez (Dark Side of the Moon, Wish You Were Here, Animals, The Wall) dalait tudatosan hagytam ki, véleményem szerint képes arra, hogy a zenekar igazi erősségeit kiemelve olyan művekre helyezze a hangsúlyt, amelyek újrafelfedezése sokak örömére szolgálhat.

APPLES AND ORANGES - 1967

A hatvanas évek vége egy nagyon fontos fordulópont volt a popzenében az underground megjelenése miatt. Az ekkortájt rivaldafénybe kilépő Pink Floyd egyike volt az új reménységeknek, akiknek köszönhetően az évtizedvég rockzenéje teljesen új színeket kapott. Az ekkoriban még a Syd Barrett vezette formációról beszélünk, amely szokatlan, már-már bizarr megoldásaival teljesen más volt, mint a későbbi évek supergroup-ja. A kislemezen kiadott Apples and Oranges, amely még az első albumot megelőző időszakban készült, kiválóan hozza a Barrett-időszak jellemző tulajdonságait. A nagyvárosi ballada jellemvonásaira épülő történetben egy karácsonyi bevásárlást láthatunk egy nő szemszögén keresztül, amely akár idilli is lehetne, azonban a vibráló elektronikának köszönhetően elég ironikusan szólal meg.

REMEMBER A DAY – 1968

A zenekar második, Saucerful of Secrets névre keresztelt albumát az átmenetileg öt tagra bűvült formáció készítette, amely egyszerre hozta a korábbi évek avantgárd törekvéseit és a csiszoltabb, bonyolultabb zenei struktúrákat. Ennek a kettősségnek kiváló példája a Remember a Day, amelyben még Gilmour nem játszik, mivel az érkezése előtt vették fel, ennek ellenére jóval egységesebben, és csiszoltabban szólal meg, mint a korszak Barrett-dalai, és már előre jelzi azt az irányvonalat, amely az elkövetkezendő évek hangzását határozza meg. A gyermeki ártatlanság és a nosztalgia iránti életérzés, valamint Wright zongorajátéka melegséget visz a komor, elidegenítő hangulatokba.

JULIA DREAM – 1968

Ismét egy kuriózum, amely a korábban bemutatott hangulattal ellenététben egy lírai, lebegő zenei darab. Az a miszticizmus, amely a Sys Barett-érát jellemezte, itt is jelen van, azonban Gilmour érkezése, majd Barrett ’távozása’ már új vizekre tereli a siker szárnyait éppen csak megragadó formációt. Az alig két és fél perces dal, amely egy kislemez B-oldalán jelent meg, kiválóan illeszkedik az évtizedvég pszichedelikus folk vonalához, azonban zenei megoldásaiban túl is mutat a stíluson, köszönhetően éteri billentyűhasználatának, illetve azoknak a hangeffekteknek, amely a Pink Floyd egész karrierjét végigkísérték. Annak ellenére, hogy Waters írta a dalt, mégis az újonnan érkezett Gilmour első énekszólójáról van szó, aki kiválóan mutatja meg lírai énját az óda és a ballada elemeit felvonultató szerzeményben.

SUMMER ’68 - 1970

Az 1970-ben megjelenő Atom Heart Mother már az első igazi nagy lépés az összetettebb struktúrák felé. A címadó szerzemény mellett a Summer ’68 emelkedik ki ötletességével. A virtuóz zongorajáték és a rézfúvósoknak miatt a hangszerelés nagyon hasonlít Beatles Bors Őrmesterére, azonban a szövegvilág már teljesen más képet mutat, amelynek középpontjában egy fiatal rajongó lány áll, aki egy zenésszel tölt el egy pásztorórát. Ennek ellenére vidámságra nincs ok, mert a férfi csak testben van jelen, gondolatban messze jár. A lány hiába igyekszik, a zenész nem gondolja többnek, mint egynek a sok groupie közül, akikből minden városban bőségesen akad. A kritikus hangulat, a veszteség érzése, ugyanakkor a történet méla szomorúsága tetten érhető a dal hangulatváltásaiban

FEARLESS - 1971

Az egy évvel később megjelent Meddle már egy révbe ért zenekart mutat be. A Fearless kiváló példája annak, hogy a zenekar a Dark Side of the Moon előtt is képes volt nagyszerű dolgokat véghez vinni. A korlátok leküzdéséről szóló dal – amelyet a zenekar két ikonikus alakja, Waters és Gilmour szerzett, remek gitárjátékot vonultat fel, amelyhez a felvétel vége fele bekapcsolódik a Liverpool-szurkolók kórusa is. A középtempós, remek ritmikájú felvétel talán a grandiózus Echoes és a dinamikus One of These Days árnyékában talán nem üt akkorát, mint kellene, azonban a lemez egyik legjobb és legötletesebb részeként talán azok is felfedezik, akik odafigyelnek a rejtett kincsekre is a sikerdalok között.

NOT NOW JOHN – 1983

A The Wall monumentalitása kétélű penge; a hatalmas siker mellett egy óriási, leküzdhetetlen akadálynak is tekinthető, amely után már nem lehet ugyanazt az utat követni. A nyolcvanas évek hidegháborútól való rettegése és az ultrakonzervatív Margaret Thatcher-időszak a zenekar legcsendesebb, ugyanakkor legpolitikusabb lemezéhez adnak inspirációt. Sokak szerint a Final Cut inkább tekinthető Waters szólólemezének, mivel a másik két zenekari tag teljes mértékben a háttérbe szorul, legyen szó zenei ötletekről és a produceri munkáról. David Gilmour egyetlenegy felvételben kap szólólehetőséget, ez pedig a Not Now John, amely a szokatlanul visszafogott, inkább a belső világot megmozgató anyagba igyekszik némi életet lehelni. A zúzós, vulgáris kifejezéseket is felmutató dal, amely kemény háborúellenes tartalommal rendelkezik, egy nagyszerű duett Gilmour és Waters között, akik két különböző álláspontot személyesítenek meg.

SORROW – 1987

Elektronika és dobgépek – ezek lehetnének a kulcsszavai a Waters nélküli korszak első termékének. A Momentary Lapse of Reason amellett, hogy bőségesen merít az évtizedre jellemző megoldásokból, a korai évek avantgárd hangvételét is visszahozza a zenekarba. Annak ellenére, hogy az elhúzódó vita a Pink Flyod névért jócskán rányomja a zenei anyagra a bélyegét, elmondhatjuk, hogy egy nagyszerű és változatos lemez született. Az album zárótétele, a Sorrow, amely gyakran előkerült koncerteken, kiváló keresztmetszete az egész zenei anyagnak, amelyen Gilmour és Mason mellett Wright is közreműködött. A felvétel komor, sötét hangulata, szintetizátorokra és elektromos gitárokra épülő hangszerelése egyszerre állja meg a helyét a korábbi sikerdalok mellett, és az új időkben is képes minőséget lefektetve egy újabb nemzedéket megszólítani.

POLES APART - 1994

A Division Bell – a Meddle mellett - számomra a legkedvesebb a diszkográfiában. Itt már nyoma sincs annak a komor hangvételnek, amely az előző korongot jellemezte, inkább a zenekar hetvenes évekbeli hatásai nyernek új értelmet egy részleteiben kidolgozott, ötletes hangszerelésben. A szövegtémák is személyesebbek lettek, ugyanakkor a Pink Floydra jellemző absztrakt kifejezésmód is szinte mindegyik dalban nyomon követhető. A lemez egyszerre nosztalgikus és modern, ugyanakkor minden tekintetben méltó a hetvenes évekbeli sikeralbumokhoz. A régi zenésztársaknak ajánlott Poles Apart nosztalgikus hangvétele, friss akusztikus gitárjátéka, valamint népzenei harmóniái az egyik legerősebbé teszik a lemezen. Amíg a Syd Barrethez szóló sorok tiszteletről és alázatról szólnak, addig a Watershez intézett versszak már jóval kritikusabb, de nincs nyoma benne vádaskodásnak. A középrészben hallható színházi zenére emlékeztető betét is figyelemre méltó.

LOUDER THAN WORDS – 2014

A Division Bell felvételei során több mint öt óra zenei anyaga született meg, melynek egy része kész dalok formájában felkerült a nagylemezre, míg egy hatvan perces összeállítás The Big Spliff címmel majdnem kiadásra került, mint egy ambient tematikájú zenei anyag. Richard Wright 2008-as halála után David Gilmour és Nick Mason újra elővette ezeket a felvételeket, átdolgozta és kiegészítette őket más zenészek segítségével, így született meg a The Endless River. A főleg instrumentális témákból álló hangulatok mellett a Louder than Words az egyetlen „igazi” dal, amely méltó lezárása az Pink Floyd-életműnek, emellett csodálatos tiszteletadás is egyben az elhunyt billentyűs felé. Ezzel zárul a HétbenHét Extra mai különkiadása. Szép hetet Mindenkinek!