2017. január 20-án jelenik meg a dalszerző-sokoldalú hangszerjátékos új lemeze Return to Ommadawn címen. Akik ismerik a zenész életművét, azok számára egy igazi csemegének ígérkezik a hamarosan érkező új album, mivel sokéves kísérleti utak, más stílusokba és formavilágokba történő kikacsintások után Oldfield végre visszatér azokhoz a gyökerekhez, amelyek őt naggyá tették. Új zenei sorozatunkban mi is részt vállalunk az új kiadvány promóciós munkálataiban; egy különleges kalandozás részeként a lemez megjelenéséig  bejárjuk a nagyszerű zenész életművét az első lemezektől egészen a jelenkorig.

Ha egy átlagembert kérdeznénk Oldfield munkásságáról, minden bizonnyal megemlítené a Tubular Bells nyitányát – amely az Ördögűző filmből lehet ismerős mindenkinek, és természetesen a Maggie Reilly énekével felvett Moonlight Shadow és a To France lennének azok a szerzemények, amelyekre mindenki kapásból rávágná, hogy igen, ez Mike Oldfield. Sokan Vangelis és Jean-Michel Jarre mellett emlegetik a nevét, azonban bizonyos hasonlóságok ellenére Mike Oldfield mindig is gitárosnak tartotta magát, és a progresszívebb, virtuózabb megszólalásmód elkülöníti őt a látszólag hasonló előadóktól. Azonban nem szabad elfeledkeznünk arról a semmivel össze nem téveszthető, egyedi és virtuóz gitárjátékról sem, amely azóta a zeneszerző védjegyének tekinthető.

Mike Oldfield 1973-ban a Tubular Bells bemutatókoncertjén. Kép forrása:youtube

Sajnos hazánkban kevesebben ismerik a zenész igazi, korszakokon átívelő munkásságát, amely kezdetben a korai hetvenes évekre jellemző progresszív rockzenét tekintette kiindulási pontjának. Erre az időszakra jellemző volt a rendkívül gazdag textúrájú zenei közeg, amelyben a rock, a korai szintetizátorok, a népzenei megoldások, valamint az akusztikus hangszerek gazdag használata – ezeknek az elemeknek a különleges kombinációja emelte fel a fiatal zenészt a művészi és anyag sikerek közé. Ez a különleges hangzásvilág a későbbiekben a rock, az elektronikus zene, majd a rádióbarát popzenei hangzással és a kilencvenes évek második felétől az elektronikus megoldásokkal is gazdagodott. Mégis sokak számára a hetvenes évek első felében megjelent három lemez mai napig a zeneszerző legfontosabb mérföldköveinek tekinthetők. Annak ellenére, hogy az évtized második felétől a multiinstrumentalista már teljesen más irányba indult el, amely érintette a kortárs dzsesszt, az elektronikus rockzenét, a diszkóra jellemző megoldásokat, valamint a komplexebb, hosszabb dalformák helyett a rövidebb, kompaktabb szerkezeteket részesítette előnyben, a klasszikus Oldfield-hangzás ezen az 1973 és 1975 között megjelent három lemezen egy különleges környezetben szólal meg.

TUBULAR BELLS – 1973

A csodagyereknek tartott, alig tizenkilenc éves zenész hosszú, hónapokig tartó kísérletezésének eredménye ez a majdnem ötven perc hosszúságú zenei anyag. Annak ellenére, hogy a legtöbb kiadó elzárkózik a projekttől, a frissen megalakult Virgin Records lesz az, amely kiadja a lemezt.  A végeredmény? Egy különleges produkció, amely több dallamot fűz két, nagyobb keretbe. Az első részben a legendás, zongorában, glockenspielben és csőharangokban gazdag hipnotikus hangvételű Nyitány után - amely megszólal az Ördögűző című filmben -  hallhatunk keményebb hangvételű gitárjátékot is, illetve a basszusgitárokra épülő tétel is figyelemre méltó. Semmiképpen nem érezhetjük unalmasnak és egysíkúnak az egymás után következő részeket, hiszen a markánsabb, progresszívebb hangvételű darabok mellett légiesebb, népzenei elemekben és akusztikus hangszerekben gazdag dallamfüzérek kerülnek bemutatásra.

A zárótételben pedig a legendás Vivian Stanshall komikus-zenész mutatja be a hangszereket egymás után. A második rész lágyabb, finomabb megszólalású, mint a zenei anyag első fele, azonban a Caveman darab durvább megszólalása - köszönhetőn az artikulálatlan, tréfára vett hörgéseinek - ugyancsak egy fontos pontja a lemeznek. Az album a Sailor’s Hornpipe népdallal zárul, amelynek játékos hangulata ebben a korszakban kislemezen megjelent instrumentális darabokban (In Dulci Jubilo, Portsmouth) is megtalálható. Az egyszerre dinamikus és tempós, ugyanakkor lírai Tubular Bells sikere hatalmas volt, és hatásai a mai napig is jelentősek sok előadó számára. Ezek ellenére Oldfield többször hangoztatta azt a véleményét, hogy nem elégedett a felvétel minőségével, így a későbbi lemezkiadásokhoz, válogatásokhoz több eltérő keverés készült el, valamint 2003-ban a lemez megjelenésének 30. évfordulójára a modern technikai elvárásoknak köszönhetően újra felvette a zeneművet.

HERGEST RIDGE - 1974

bal oldal: a kiadvány eredeti borítója, jobb oldal: 2010-es újrakiadás

Az előző album kirobbanó fogadtatása után Mike Oldfield egy időre a herefordshire-i Hergest Ridge hegyes-dombos vidékére vonult vissza. A festői táj, amely gazdag történelmi és természeti látnivalókban, kiváló inspirációs forrásnak bizonyult; a helyről elnevezett zenei anyag a Tubular Bells játékos, markáns hangvételével szemben egy jóval líraibb, csendesebb alkotás, amelyet gazdagon átszőnek a népzenei és a komolyzenei hatások. Az előző lemezanyaghoz képest jóval egységesebb élményben van részünk, a hangulati kilengések inkább a második tétel torzított gitár-és billentyűjátékaiban lelhetők fel. Annak ellenére, hogy megjelenése után szinte rögtön az angol listák élére emelkedett, szinte az összes lemezkritika negatívan értékelte.

Sok rajongónak mai napig is a kedvence a Hergest Ridge. Az eredeti keverés az 1976-ig megjelent kiadásokon hallható; ez a változat jóval dinamikusabb, mint a a négylemezes Boxed antológiakiadványra szánt kvadrofón verzió, amelyet megtalálhatunk a későbbi bakelit-és CD kiadványokon egészen 2010-ig. Az ekkori piacra kerülő deluxe kiadványon egy teljesen új változat mellett hallható az eredeti 1974-es keverés is.

OMMADAWN - 1975

A trilógia záródarabja a nagyszerű Ommadawn (ejtsd Ámádán, ír szó, jelentése: idióta) egyszerre egyesíti az előző két lemez világát, ugyanakkor tovább is lép azon. A részleteiben és egészében is kiválóan kidolgozott hanganyagban felfedezhetjük a Tubular Bells játékosságát és virtuozitását, valamint a Hergest Ridge-re jellemző lebegő, éteri hangvételt. Újdonságként hat a nagyon erőteljes világzenei hatás, amely a Jabula afrikai ütősegyüttesnek és Paddy Moloney-nek köszönhetően teljesen új tartalommal tölti meg a kéttételes zenei koncepciót. Az ír folk hatása a dudán és a hárfajáték mellett ugyancsak megragadható a három énekesnő, Clodagh Simonds, Sally Oldfield és Bridget St. John által felénekelt különleges zenei harmóniákban is. Az első rész gyorsabb, változatosabb, köszönhetően a gazdag hangszerkavalkádnak, amelyek között hallhatunk kelta hárfát, furulyákat, dulcimert, valamint a tétel felé belépnek az afrikai dobok és az éteri női vokál.

A második rész lágyabb, közelebb áll a népzenei hagyományokhoz. A tétel végén egy rövid népdalszerű szerzemény, az On Horseback hallható, amelyet a Hergest Ridge-i táj szépsége és a lovaglás öröme ihletett. A dal egy igazi örömzene, amelyben a hivatásos zenészek mellett a közelében fekvő kocsma tulajdonosának gyerekei is énekelnek. Az Ommadawn a Tubuar Bells mellett a zenész legfontosabb munkája, köszönhetően egyedi megoldásainak, virtuozitásának és újszerű, hangszerszólamokban gazdag hangzásvilágának.

Mike Oldfield mindig is inkább albumokban gondolkodott, mintsem a hetvenes évekre annyira jellemző kislemezekben. Ennek ellenére a zenész pályafutásának első éveiben önálló, rövid dalaival is szép sikereket ért el. Ezek főleg nagylemezinek kiemelt témái voltak, valamint népdalfeldolgozások és komolyzenei zeneművek átiratai. Ezek szinte mindegyikét hatalmas siker fogadta Angliában és Európában, bebizonyítva azt, hogy Oldfield nemcsak a hosszabb zeneművekhez ért, hanem a játékos, rövidebb hangvételű darabokhoz, mint például a Portsmouth és az In Dulci Jubilo.

Az első három lemez tudatos építkezése után a zenész új utaktra indult el a hetvenes évek második felében. Az ekkor született albumok már egy megújult, teljesen más művészt mutatnak be, aki a saját belső világának reflexiói és az őt körülvevő mikrokörnyezet impressziói helyett a kortárs zenei hatások lesznek majd azok, amelyek az újjászületett zeneszerző munkásságát meghatározzák.

(Folytatjuk)

Lemezborítók forrása: saját lemezgyűjtemény, az Universal Music Group Magyarország engedélyével