Érdekes, hogy egy életet három fő szakaszban határoznak meg.

A gyerek az rendben van. Ők még kezdő emberkék, szárnyak alatt tanulgatnak, kerek szemmel rácsodálkoznak a világra. Tanítják őket értelmezni, majd koruk haladtával ők maguk értelmeznek. Hol befogadón, máskor dacolva ellenállón. Mindenesetre, egyszer csak felnőttek lesznek.

Aktív felnőttek. Gondolom, ezt a jelzőt azért találták ki, mert dolgoznak. Aki dolgozik, az aktív. Társadalmi kifejezésben mindenképp, mert ugye passzívan nem lehet dolgozni. A passzív munka az a lógás. Olyan munkakör meg nem regisztrálható.

(Kép forrása)

No, hát én azt gondolom, hogy több helyen is kilóg a lóláb a társadalmilag meghatározott aktív kor címkéjében. Hogy klasszikustól idézzek:

Az aktív kornak halálunk pillanatáig kell tartania, nem szabad elvágni egy vonallal. Eleve demoralizáló, ha valakire a kora miatt azt mondják, hogy már nem aktív. Miért ne lenne az? Mert kilépett a robotmechanizmusból? Egy kapcsolótáblán alvó üzemmódba rakják. Vagy, hogy a szakmámon belül maradjak, a keverőpulton, megnyomják a mute gombot? Ránevelődünk, hogy a fő életfeladatunkat a munkánk adja meg. De mi van akkor, amikor elfogynak a feladatok? Akár, mert megszűnik a munkahelyünk, vagy nyugdíjba kerülünk. Nagyon sok idős ember érzi úgy, hogy perifériára került, mert már nem jár be dolgozni. A családja is önálló, már nincs szükség napi szinten rá. Hasznavehetetlennek és feleslegesnek érzi magát. Ha ez így van, elkerülhetetlen a mentális és fizikai leépülés.

Pedig a generátorok mi magunk vagyunk. Mi töltjük fel életünk végéig valódi élményekkel, nyitottsággal és tudásvággyal. A tanulás és a fejlődés, a fizikai aktivitás kifogyhatatlan energiákat ad. Szerintem mindenki megtapasztalta egy-egy ünnep alatt, vagy családi nyaraláskor a vibráló feszültséget. Amikor a karácsony nyugalma helyett egy agyonhajszolt asszony leomlik a gyönyörű ételekkel megrakott asztalhoz. Egy szorongó, megzabolázott férfi lopott pillantásokat vet a feldíszített fára, hogy egyenesen áll-e, ha már nem faragta be reggel hatkor, ahogy az asszony kérte. A gyerekek szótlanul ülnek, és nem merik megmondani, hogy idén sem szeretnék megenni a halászlét, mert utálják a halat. Nem merik, hiszen mennyit vesződött vele szegény anya, hogy minden tökéletes legyen…

Számtalanszor tapasztaltam a nyaralásaink alkalmával, hogy családtagok kommunikációja egymás között abban merül ki, hogy ingerülten számon kérik, hogy nem elég keményre fújt a gumimatrac, vagy nem elég árnyékos a hely ahová le akarnak telepedni. Még a vacsorák alatt sem szólnak egymáshoz. Mi történik? 

Nem tudnak mit kezdeni se magukkal, se a környezetükkel. Szó szerint nem látják a fát az erdőben, nem érzik a párjuk gyengéd érintését a vállukon, a szél kedves játékát a hajukban. A testük izmait egy játék, vagy úszás közben, a vágyat, hogy megnézzék, mi lehet egy hegy tetején. Nem hallják a gyerekeik mindent felszabadító nevetését, a naplemente misztikumát.

Még akkor sem, ha ideális esetben szeretjük a munkánkat. Ki kell használnunk az időt, a teret, minden lehetőséget arra, hogy építkezni tudjunk belül. Befogadóvá és lakhatóvá váljon az életünk a számtalan adta lehetőségeknek. Ki kell nyitnunk az érzékszerveinket, és becsuknunk a monotonitás kapuját. Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni. Apró, spontán dolgok is kizökkentenek a mókuskerékből. Ismerek egy idős házaspárt, a közelben laknak, egy kis kertes házban. Nem veti fel őket a pénz, mégis minden év telén elutaznak egy melegebb éghajlatú helyre. Elmondták, hogy pont annyiba kerül, mintha itthon maradnának. A fűtés és az áram télen sokba kerül. Pont annyiba, amennyiből el tudnak utazni…
Volt, és van szerencsém sok olyan idős embert ismerni, akiknek lenyűgöz az energiájuk, bölcsességük, lendületük.