Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő

Van, ki tavaly óta először, van, ki naponta, hetente útjába ejti múltjának egy részét másfél méter mélyen elrejtő emlékeit. Emlékezünk, gyászolunk, melengetjük, kesergetjük a szívünket.

Egy kicsit titokban vagy nyíltan sírunk is, hiszen múltunk, gyermekkorunk, felnőtt életünk szeretett, szellemiségében, személyiségében, identitásában követett szereplői egy másik, egy másabb dimenzióba költöztek, s ami utánuk maradt, az nem más, mint néhány lapátnyi rög, sírkereszt, és a hiány fájdalmas üressége.

A városvégi, faluvégi temető felett láthatatlan angyalok szárnyai suhognak. A már meggyújtott gyertyák fénye langymeleg, s a zalai naplemente előcsalogatja a novemberi csillagokat. A sorscsillagnak édesanya arca van, míg a sápadtan előbukó Hold apám arcára emlékeztet. Mindenszentek estéje a Halottak napjának előszobája.

Mert halottainkat, eltávozott szeretteinket csak elbúcsúztattuk, de nem feledtük, mert csak az hal meg igazán és végleg, akit már elfeledett a szerencsésebb sorsú hátramaradott.

csendre hajtottam fejem

tegnap újra temetődben jártam

mióta elmentél

társam a tetemre hívott foltos hiány

szerelmem fantom-ölére bújva

nem érzem csókod

kezed kérdező érintését

csak belülről látom szemed huncut fényét

nem mellettem alszol és én nem látom

kócos ébredésed

lakásom mohaillata helyett

az őszi temető ózonját érzem

a gyertya a fenyő

és az áhítat könnyes szagát

az emlékező gyertyák ölelésében

csendre hajtottam fejem.

***

évforduló

én nélküled levél nélküli

kopár fa vagyok

gyökértelen

ma odafenn csillag

idelent riadt gyertya ragyog

derengő itt lenn

fénylő uránuszi odafenn

jégfalu otthonom ablakában

tört gyertya ég

szobám légüres

néha gyermekzajjal álld meg az úr

az unokák sírnak

keresik a -zitamamát-

nem értik a hiányt

velem együtt keresik

a megfoghatatlant