Kedvelj minket a Facebookon!

„NE HARAGUDJ, DE SZERETLEK”

Bern Andrea képe
Írta: Bern Andrea 2017. 04. 13.

 

Fenn, a Budai Várban, a Dísz-téren, ahol a tizenhatos busz megáll egy szusszanásra, mielőtt lekanyarogna a Krisztinavárosba, az Edelsheim-Gyulai palota szomszédságában van egy ház. Homlokzata egykori gazdájának, a középkori kereskedőnek mészkő ülőfülkéjét őrzi. Földszinti, félhomályos lakását nem is olyan régen még egy tudós fiú lakta, egy mélybarna szemű.

Csendes hangú, és mindig nyugodt, mint az erdei föld.  Szerettem azt a lakást. Hosszú éjszakákat ültünk a konyhában borospohár mellett, és beszélgettünk. Homéroszról, Szerb Antalról, Krisztusról, Vivaldi Velencéjéről. A konyhaajtóból a nappalira lehetett látni, a régi müezzinek hangjáról álmodó falakra, s a zongorára, a könyvespolcok előtt.

„Van ott valaki.”- mondogattam sokszor. ”Egy asszony talán. Középkorú. Ott áll a zongora mellett és néz merengve valahova. Nem ránk. ” A tudós mosolygott csak mindig, mint bolond mesén. Majd egyszer, pincefelújításkor a munkások emberi csontokat találtak a ház alatt. „Asszony volt, középkorú. A török korban temethették ide.” Mondták a régészek, mikor elvitték, valami múzeum raktárába.

Nem állt többé senki a zongora mellett. Azon az utolsó estén, mielőtt Angliába indultam volna, a fiú lekísért a buszhoz. Sose felejtem el az arcát, ahogy állt az alsó lépcsőfok előtt, miközben felszálltam. A sofőr ciccegve adta jelét sürgetésének, de ő csak állt ott, egyik lábáról másikra lépve.

„Ne haragudj, de szeretlek”- mondta csendes egyszerűséggel. Elindult a busz, mielőtt szavakká tudtam volna formálni, hogy „én már nagyon régóta képtelen vagyok szerelemre.” De értette így is. Nyomorultul éreztem magam.

Hónapokkal később, egy reménytelen tél közepén ismertem meg egy oxfordi tudós fiút, egy alabástrom-szeműt. „Nem, nem tudós, kutató.” – tenné ő hozzá, arisztokrata vonalú kezének tiltakozó mozdulatával. „Aki azt hiszi, hogy mindent tud, az már félig halott.” Írt nekem sokat, rengeteget. Ősrobbanásról, Hésziodoszról, Keplerről és a Szaturnusz holdjairól. St Alban’s főutcáján sétáltunk egy este, az álmos katedrális oldalában a buszmegálló felé. A régi Hertfordshire-i legendát meséltem neki éppen, hogy egy kislány szelleme járja azt az utcát, kulcsokat lop, aztán elrejti őket. Megrázta a fejét mosolyogva, de a zsebéhez kapott azért. Álltunk a busz előtt, lányos fiúarcát néztem, s az alabástrom fényt a szemeiben. „Ne haragudj, de szeretlek”- gondoltam. Értette. S csak állt ott, egyik lábáról a másikra lépve.

”Sajnálom”- mondta végül - „És irigyellek érte. Én már nagyon régóta képtelen vagyok a szerelemre” – tette hozzá. Nyomorultan éreztem magam.

Húsvét volt. A világ egyik fele a feltámadást ünnepelte. Én a reptéren ültem, hazafelé tartva. Üres fejjel, teát szürcsölve gépiesen, míg fel nem tűnt egy szempár. Zöld metszésű, nevető. Fiús lányarc tartozott hozzá. Fűszínű ruha, és göndör szőke csibész-fürtök.

„Tetszel”- mondta. Szeplős, holland Artemisz. Még íjat is hordott a hátán keresztbe vetve, úgy hittem. De balalajka volt. Pengetett nekem rajta egy keveset. Meséltem neki budai várról, a zongoráról, a St Alban’s-i kulcslopó szellemkislányról, tudósokról. Kutatókról is. „Figyelj ide”- mondta. Nevetett, és átkarolt. ”Figyelj ide, kicsim. Ilyenkor a filmekben a lány felveszi a szép ruháját, becsönget abba a lakásba a budai várhegyen, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.”

Megfogadtam a tanácsát. Másnap ott álltam a macskaköveken, ahol a 16-os busz megtorpan, mielőtt lekanyarogna a Krisztinaváros felé. Csöngettem. De már senki nem nyitott ajtót.

OLVASD EL ANGOLUL: I AM SORRY BUT I LOVE YOU

Kép forrása 1.: CJS*64 "Man with a camera" via Visualhunt / CC BY-ND kép 2.: Pixabay