Éppen arra gondoltam magamban, milyen jó ez a csend. Nem gondolkodom, nem figyelek semmire, senkire, csak élvezem, ahogy átjárja testemet a napfény. Jólesik a meleg. Még nyugtáztam magamban a fehér csíkot a derűs ég kékjén, amit egy utasszállító repülő húzott maga után, mikor megszólaltál:

- Mit szeretnél most?

A számon volt, hogy „azt, hogy hallgass egy kicsit” de nem akartalak megbántani.

- Nem tudom. Csöndet. Nyugalmat.

- Én is. Egész évben a tavaszt várom. Már nyár végén azonnal.

- Miért? Télen nincs csönd és nyugalom?

- Dehogyis nincs. De az ég akkor nem ilyen szép kék, hanem szürke. És különben is! Nem szeretem a hideget.

Pillanatra eszembe jutott, milyen kellemes érzés az is, amikor végigfekszem az ágyon, lábaimat a forró radiátornak támasztom, és olvasok.

- Igazad van. Az embernek még a lelke is megdermed.

Beleszippantottál a levegőbe.

- Érzed? A lekaszált fű illata!

- Aha. Nagyon szeretem. Benne van a béke.

Elkaptam rólad a szemem, mert nem szerettem volna válaszolni kérdő tekintetedre.

- A béke? A lekaszált fűben? – nevettél.

- Igen. A béke. A lekaszált fűben – válaszoltam kissé ingerülten. Azt hiszem, észbe kaptál. Észrevetted, hogy idegesítesz, elhallgattál. Én pedig megsajnáltalak. Olyan gyámoltalannak és szerencsétlennek tűntél ebben a tétovaságodban. Hátrahajtottad a fejed, a pad támlájának támasztva kisimítottad a hajadat a homlokodból. Fecskék boldog csiviteléssel kapkodták a rovarokat körülöttünk. Valószínűleg eső közeledett. Mintha azon gondolkodott volna az idő, hogy mit is csináljon. Záport hozzon, vagy napfényt küldjön. Olyan rezzenéstelen volt minden. Emberek jöttek-mentek körülöttünk.

- Nézd azt az öreget! Szegénynek mennyire hajlott a háta! Tudod, mire gondoltam? Vajon, milyen lehetett kisgyereknek?

És elkezdtünk játszani. Olyan ráérősen. Minden idős emberben igyekeztünk meglátni az egykori gyermeket, majd a tervekkel teli kamaszt, aki meg akarja váltani a világot. Milyen hosszú, fáradságos és sok-sok csalódással és örömmel teli út vezethetett el idáig, amíg hajlott háttal, remegő kézben fogott bottal, nehéz lépésekkel küzdve közeledtek életük teléhez. Egyszeriben úgy éreztük, mintha mindegyiket ismertük volna. Kikerekedett élettörténeteket szőttünk, melynek valószínűleg nem volt semmi valóság alapja, csupán az arcukon látható mély barázdák jelezték, hogyha az események légbőlkapottak is voltak, életük nehézségének súlyát talán mégis valamennyire eltaláltuk. Magyar sorsok és magyar életek! A mi időseink arcán gondbarázdák és hajlott hátak. A jóléti társadalmakban sima arcbőr, elégedett mosoly és rózsaszínbe, halványkékbe öltözött idősek. Mekkora különbség!

- No, ilyent is csak veled lehet játszani! – vélted jókedvűen.

- Vajon mi milyenek leszünk ebben a korban?

- Neked is voltak világmegváltó terveid?

- Voltak. De rájöttem, hogy a világ nem akarja, hogy megváltsák.

Kellemes semmittevésen kapott bennünket az alkony. Még gyönyörködtünk a naplementében, ahogy nyugaton az égbolt a szeretet színeibe bújva búcsúzott a délutántól, mintha Isten jóságos kezével érintené a távoli dombokat, s bíztatná az embereket szeretetre, kitartásra. Békeillat szállt a lekaszált fűből, s nyugalmat hirdettek a halványan megjelenő csillagok.

Kép forrása: pixabay - AdinaVoicu