Egy éve épp ezen a napon…

Karácsony közeledett, és Harlen, a világot megvető öregúr még mindig nem szólt hozzám. A nagyhangú Madeleine miatt haragudott rám konokul, akivel én beszélni mertem. Utolsó mondata az volt hozzám valamikor nyár végén, hogy: „Válassz, vagy én vagy a némber.” Kinevettem. Homlokába tolta a kalapját. „Jó” - mondta. „Akkor most beszéltünk utoljára.” Madeleine ekkora már rég elköltözött. „Érzem a falakban a vénember gyűlöletét, akárhova megyek, én ezt nem bírom tovább” - sziszegte egy novemberi reggelen, és taxit hívott.  Igazság volt a szavaiban. 

Harlen, mint egy trónfosztott király, földet súroló kabátban, szeme elé húzott karimás kalapban járta naphosszat a szobákat és a kertet némán. Itt-ott tüntetően elhagyott egy szakadt húrú, törött gitárt, egy-egy feslett talpú, fél papucsot, némi csirkecsont maradékot tányérra száradva - felségterülete jelöléseit. Madeleine egykor teátrálisan dobálta a cserépkályhába ezeket a csatára hívó kacatokat. Én nem vettem róluk tudomást, legfeljebb irányba tereltem a kutyát, ha valami már szaglani kezdett. („A kutya”, Dexter a szomszéd tanya félvak labradora volt, aki hetekre hozzánk szegődött, mikor épp elfelejtette, merre kell hazamenni. Öregúr maga is, hát jól elmókoltak Harlennel elhagyva száradó vacsoramaradékok feletti nézeteltéréseikben.) Valahol a lelkem mélyén valójában egy kicsit csodáltam ezt a konok sértődést. Próbálgattam a határait. Reggelente szép napot kívántam az öregnek, egy idő után mindenféle nyelveken, figyelve, rezdül-e az arcán valami. Soha. Aztán végtelen történetekbe fogtam magyarul, mikor folyton odakozmáló rántottája mellől nem mozdulhatott el. Vártam, mikor adja jelét, hogy megunta a halandzsa-nyelvet. Soha. Elmeséltem neki a teljes Egri Csillagokat, a „kis kece lányom”-at pedig valószínűleg álmából felkeltve is el tudná dúdolni, annyit énekeltem előtte. Titokban felvarrtam a kabátgombjait, hátha dühbe gurul és megszólal.  Hasztalan.

Mielőtt hazautaztam volna Magyarországra az ünnepekre, almáspitét sütöttem a művésztanyának. Harlen tüntetően távol maradt, de elrejtettem neki egy szeletet. „Boldog Karácsonyt” - kopogtam be hozzá, már bőröndöt húzva, pimasz páncélként magam előtt tartva a süteményes tányért. Szélesre tárta matracokkal és gitárokkal telehalmozott kerti lakja ajtaját, de elfordult. Nem tudtam nem kinevetni. „Hát jó” - mondtam, igazából meg is hatódva egy kicsit ezen konok butaságon, mert valahol ezzel együtt, vagy épp ezért, szerettem. „Hát jó, akkor is Boldog Karácsonyt.”

Bob, a színészünk vitt ki az állomásra. „Ugye, visszajössz azért?” - kérdezte, mint egy rossz hírre váró kisgyerek.  „Várj” – kotorászott a zsebében. „A vén bolond küldi.” – Egy groteszk, kopott, piros, plüss smiley-t húzott elő. „Azt üzeni, az utolsó nőtől kapta, akivel még szóba állt – a feleségétől. Azt is mondta, vágd a földhöz, ha szomorú vagy.”  Néztük, forgattuk, földhöz csaptuk.

A vigyorgó plüssjáték gurult, és nevetett.

A sorozat első része itt olvasható: Hertfordshire-i mesék ELSŐ RÉSZ 

A képet a szerző készítette a farmon.