Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő

Dél-Zalában – Jégországban, Nagykanizsa városában.

Mi is változott azóta? 2018 február végén Természetanyánk ismétli önmagát...

Istenem! Néhány héttel ezelőtt hogy dicsértük a koratavaszt idéző természetet, s hiányoltuk előtte, karácsonykor, szilveszterkor a hó elmaradtát, varázsát! Valahogy akkor természetellenes volt majd’ minden.  Szenteste egyik legnagyobb ismerve a család együttléte mellett a nagypelyhekben hulló hó, s szilveszterkor is nagyobb a jókedv, ha a felelőtlenek kezében felrobbanó petárdák kártékony hatásai helyett vidáman csúszkál odakinn két koccintás között a jókedv.

Január az akkumulálódásé, a pihenésé lett volna, sűrű hóesésben a meleg kályha mellett. Volt helyette hamis, csaló tavasz-illúzió, becsapott madarakkal, becsapott rügykényszerű fákkal, génjeikben megsebzett hóvirágokkal.  Influenzával, s köhögéssel a nem tudjuk, hogy öltözzünk hatására.  Tartott mindez hetekig.

Aztán a természet helyére tette önmagát, és az időjárást. Két-három hete nagy mennyiségben hullt ránk a fehér áldás, s bár hirtelen jötte a tavaszillúzióban először döbbenetet okozott, (némi közlekedési káosz mellett) minden a helyére került úgy a tudatban, mint a természetben.

És csodák csodájára a hó megmaradt. Hogy nem olvadt el vastag fehér bundája, annak leginkább a csúszkáláshoz, szánkózáshoz közeli gyerekek örültek a legjobban. Jó, finom, meleg takarót kapott az ősszel vetett búza, a kiskerti fokhagyma és a testvéreik… És nem is hiába! Megjött a mínusz tábornok, s zord, már-már szibériai hadserege elfoglalta a dél-zalai Murahátat, Principális völgyet, Szentgyörgyvári-hegyet… a nappali mínusz öt napok óta természetes, az éjszakai mínusz tizenöt – tizennyolc kegyetlen. Éjjel ezer s milliom szikrázó jéghideg csillag vetekszik a magányos Hold fényével, de nappal már majdnem hétágra süt a Nap, s a szmogmentes, bacimentes levegő, már – már mennyei… Csak ne csúszna úgy a legtöbb helyen az út és a járda. Mert az jó, hogy a Csótón vastagra hízott a jég. Itt az ideje a korcsolyázásnak, amire ilyen jó jégen régen volt lehetősége, annak ki csúszkálásra termett, jó sport az bizony. (Még emlékszem gyerekkoromra, s gumicsizmámra erősített bokaficamos kölcsönkorcsolyámra én is…)

A gyalogos közlekedés bizony nehézkes. És nem csak az időseknek, betegeknek, — bizonytalanul lép rá mindenki a járda menti hókupacokra: buszra szállás közben, átkelés közben, főleg a hajnali, reggeli órákban. Jégország lakói lettünk mi is, kanizsaiak, és a régiójában élők. A hajnali tömegközlekedés bizonytalan. Bár az utak járhatók, a leamortizált buszok nem mindegyike indul el reggelenként menetrend szerint. Késünk, óvatoskodunk, bizonytalankodunk… és nem is haragvással emlékezünk a régmúlt teleire, legalábbis mi, idősebbek.

Akkor, évtizedekkel korábban természetes volt az egy méteres hódunna, akár hónapokon keresztül is. Akkor mindennapos volt a jeges, havas út, az egy, jobb esetben kétcsapás közlekedés. Pirosfazéksapkás, répaorras, seprűkezes hóemberek irányították a közlekedést, s szálltak suhantak a csilingelő szánok. Piros orrú, piros arcú emberek mosolyogtak egymásra, s hunyorogtak a rendszer szemébe: mit nekünk sztálinizmus, kádárizmus, úgyis lefagy előbb utóbb a beteg rendszer keze lába, orra farka…

Hát igen, vártunk rá, néhány évtizedet, de a mai gyerekek mosolygós, önfeledt, már-már gondnélküli arcát látva: megérte! Csak ne lenne olyan hideg! Hiába, ahogy öregszik az ember, egyre fázósabb! És én bizony nagyon fázom! Itt, Jégország egyik legszebb városában: Nagykanizsán!

***

Jégszilánkok

Egy éhes, fagyos, szürke veréb

csúszkál odakinn a jégen, - ott bent,

kíváncsi homlok feszül az ablak üvegéhez…

A januári delelőn a vér is halovány,

az előszobai fogason függő posztókabát

melegre vágyón simul az ázott szürke kalaphoz.

Fáradt mosoly hamvad a tüzes kandallóban.

Egyre vadabbul hull a város felett,

 az alkalmi hóbarikádok fölött

már a böjti szél se néma.

Jégvirág függönyök mögött

vétkeit gyónja - a lélek gyóntatója,

a ténfergő téli magány.