Kedvelj minket a Facebookon!

EGY ÉJSZAKA LEWESBAN

"Remember, remember, the fifth of November"

 

A kislány, a Kölyök legkisebbike a négy közül tündérjelmezbe öltözött erre az éjszakára. Oroszlán-tündér jelmezbe pontosabban, „Anglia címeréről”, azt mondja. De a novemberi esték hidegek már errefelé, így kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy kezeslábast is húzzanak fölé. „Jönnek-jönnek”, toporog a kőkerítés tetején tündéroroszlán gumicsizmában. Már mi is látjuk a fáklyákat az utca végén, és a lábaink mozdulnak a dobok ritmusára. Kezdődik a Guy Fawkes Night! Illetve itt, Lewesban ez szigorúan Bonfire Night. Ebben a kisvárosban - mára egyedüliként Angliában - sokkal többre emlékezünk, mint Guy Fawkesra, a yorki katolikusra, aki puskaporral repítette volna levegőbe a protestáns parlamentet egy éjszakán, az 1600-as évek hajnalán.

Évszázadok rétegesen egymásra rakódott kőzetlemezei nyílnak meg ilyenkor egy éjszakára, és mi beleszédülve játsszuk, táncoljuk, doboljuk, tomboljuk, átéljük újra, amit elősodornak, hogy aztán reggel rácsodálkozhassunk, mint egy furcsa álomra, ami olyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött. 

A csempészek céhe érkezik először. Kezükben fáklya, korommal festett arcuknak nincsenek vonásai, csak előképei. A széles járomcsontok mögött sokszáz év sokszáz arca rémlik fel, éjszakák árnyai a Temze mellékfolyóinak kanyarulataiban, fűszert, bort, távoli világok drága gyümölcseit hordva London leggazdagabb házainak asztalaira. Égő rönkökkel teli kocsikat húznak maguk után, talicskán gyújtott tüzek emlékei, amit azonnal a folyóba lehetett fordítani, ha rendőrrazzia érkezett.

 

 

A lábam enged a dobok hangjának. Sodródom a tömeggel. Jóval fentebb, a főutca közepén, a vár kapujában tudok megállni újra, egy lépcsősor szabad félszögletében. Római harcosok jönnek éppen.  Égő vesszőnyalábokkal. Így menetelt Caesar a tengertől Canterbury-ig fáklyafényben. Ők hozták a dudaszót a szigetre, ami most kíséri őket, és táncra mozdít az egyre sűrűsödő füstben. 

Indiánjelmezben felvonulók érkeznek most. Fejük felett lángoló betűkkel a városrészük neve. Őseik, egyszerű délangol földművesek valamikor az 1800-as években vasútépítő munkásokként dolgoztak az Újvilágban. Onnan hozták haza az indiánmészárlások hírét, amiknek szemtanúi voltak. Ők készítették az első jelmezeket, és vonultak fel bennük. Kegyeletből. A menet élén egy totem halad.  Sasmadár. Fából-tollakból épített. Lassan. Lépésben. Dobok hangjára mozdulva. Megállnak a várdomb előtt.  Fáklya repül a sasra, rakéták robbannak belőle elő. Visítva-lángol, robban, szikrázik az obeliszk, sokezer lélek haláltusája sikolt fel belőle. És mi levegő után kapkodva a füstben, az arcunkba hulló pernyében éljük újra a kínt, és a győztesek kegyetlen diadalát egyszerre. Porrá ég.  Elhal a sikoly. Vége van. Állunk, furcsa álomból ébredve, rácsodálkozva a hamura, ami a földön maradt. Most érezni a novemberi hideget is újra. Egy kéz söröspoharat tol a kezembe. Beleiszok, továbbadom. „Apám skót volt. És a tied?” - hallok egy hangot a vállam felett, de nincs idő válaszolni.

 

 

Hőhullám csap az arcunkba megint. Égő keresztek jönnek. Tizenhét. Mögöttük szótlan püspöki kar, és egy feketeruhás spanyol inkvizítor. „Burn them!” „Égjenek el!” - hangzik mindenhonnan tombolva, feltörve valahonnan az évszázadok mélyéről.  Itt halt máglyahalált tizenhét protestáns városi polgár 1556-ban, Véres Mária királynő uralkodásának második évében, éppen itt.  Karnyújtásnyira a lépcsőtől csak, ahol állunk.  „Burn them!” „Égjenek el!” – tomboljuk, doboljuk kézzel-lábbal, és nem egészen egyértelmű, kire is gondolunk, a mártírokat jelentő keresztekre, vagy szótlan gyilkosaikra, az őket kiskérő püspökökre. Mindre együtt talán. Mi vagyunk a egyház ellen lázadó, legyőzötten átkozódó protestáns tömeg, és mi vagyunk a győztesek kegyetlenségével igazságot osztó katolikusok is.  „Égjenek el!” - üvöltjük. Lángolnak a keresztek, és petárdák repülnek a szótlan püspökök felé.

 

 

Guy Fawkes érkezik végre, a yorki katolikus, aki puskaporos hordókkal repítette volna levegőbe a protestáns Westminstert 1605 november 5-én.  Megnyomorított, gúzsba kötött szalmafigura,  szénásszekéren. És mi most kiabáljuk csak igazán teli torokból hogy „Égjen el! Égjen!” Aztán a hangzavarba hirtelen belecsendül a himnusz első akkordja. Megáll a tombolás, mintha karmester intett volna közbe.  Még a legfelvilágosultabb dinasztia-ellenzők is álmodó kábulatban éneklik, hogy „God save our gracious Queen!”, még én is, akinek nem szülőföldje ez az ország, nem himnusza ez a himnusz, és nem királynője ez a királynő. Azon érem magam, hogy teli torokból éneklek meghatódva: „Isten, óvd a Királynőt!”

 

 

Aztán hirtelen felnevetünk. Hozzák a jelenkor Guy Fawkes-ait.  Minden városrész minden évben megformálja a nép éppen leggyűlöltebb ellenségét. Két éve Vladimir Putyin orosz elnök ült rakéták tetején. Idén Donald Trump amerikai elnökjelöltet hordozza körbe mindhárom közösség, fáklyák között, komor arccal, dudák és dobok hangjára, és lábunkkal dobolva, nevetve söröspoharat emelve az égre skandáljuk, hogy „Égessük meg, égessük meg!” Ahogy a főutca végén eltűnnek, utánuk indulunk, visz a tömeg, sodródom velük. Dobok között, fáklyák között táncolunk fel a hegyre, ahol akkora máglya ég, hogy a Tesco eltűnne benne. Komor püspöki kar az emelvény tetején Trump elnökjelölt fejére olvassa Guy Fawkes halálos ítéletét. „Remember, remember, the fifth of November” „Emlékezz, emlékezz november ötödikére” – zúgjuk velük végül, és megragadjuk a szekeret a halálra ítélttel, húzzuk-toljuk, míg elindul a dombtetőről, és eltűnik a máglyában. Rakéták csapnak fel belőle, ég szikrázva, míg mi a tűz fényében győztesek vagyunk és legyőzöttek. Huhogunk a püspökökre, az elítéltek tehetetlenségével, és hujjogunk a lángok között torzóvá enyésző emberalaknak.

 

 

Ahogy csonkjai is eltűnnek, és lassan leég a tűz, hordókba gyűjtjük a rönköket. Négyszáz évvel ezelőtt, 1555. július 22-én épp egy ilyen égő hordóba zárták Dirick Carver protestáns prédikátort. Vérfoltos bibliája mai napig mementóként lóg kiakasztva a folyóparti anglikán templom mellékhajójában. Égő hordóba zárták és legurították a hegyről, végig a főutcán. Ezt tesszük most mi is. Vasrudaink végén dübörögve gurulnak a hordók lefelé az úton, futunk velük, hőhullámokként csapnak az arcunkba a réseiken előtörő lángok. Most nem skandálunk semmit. Gyilkosok vagyunk, csendesek, elszántak, csak az izmaink mozognak. Arcvonásainkat korom lepi el. Aztán a folyóhoz érünk, éppen ahogy ők, 1555-ben.

A képek és a videó a feltöltő munkája.

 

A macskaköves hídon egymás után repülnek a hordók a csendes kis Ouse-ba. Dirick Carver hamvait lassan viszi a víz a tenger felé. Nézzük. Gyászolunk. Aztán elmúlik az is. Megébredünk a fagyos novemberi éjszakában. Eszembe jut a Kölyök, s oroszlán-tündérnek öltözött legkisebb lánya. Valahol, valamikor elkeveredtem tőlük, talán keresnek, talán már haragosak is. Indulnom kellene. Nehezen mozduló tagjaim dörzsölöm.

Lapos kis fémüveg csúszik elém. „Gyömbéres whiskey” – mondja egy ismeretlen hang, de ma éjjel mindenki ismerős. „Cudar hideg van.”