Kedvelj minket a Facebookon!

AZ ÉN HÁZAM, AZ ÉN VÁRAM...

 

 

Az, ha az ember elkezd beteg lenni, mindig visszavezethető egy okra. Kimerültség, csalódás, nevezhetjük bárminek, a lényeg az, hogy a rendszerünk bemondta kicsit az unalmast, és nem tudta megvédeni magát.

A betegség és levertség valahogyan a szomorúsággal párosul, bármilyen vidám emberek is vagyunk. Ha nem vigyázunk a határainkra, az emberek sajnos elbánnak velünk, sokszor még a legkedvesebb is, aki persze ezek után már nem lesz olyan kedves a számunkra. Ilyenkor valahogy minden átértékelődik, más színezetet kap. Valahogy más emberek azok, akik körül ölelnek a lelkükkel. Egy mosolyban, egy biztató szóban, vagy egyáltalán, nem bántással közelednek felénk. Érzi ezt az ember.

Valahogy lecsendesül és lelassul körülöttünk minden, elszáll a hangunk, és mi is le kell, hogy csendesedjünk. Sokszor ebben az érzésben és tapasztalatban egyedül marad az ember, de ez valahogy így is van rendjén. Magunk számolunk el magunkkal. Most nem visz el a világ zaja, a gyerek követelőzése, a feladatok sokasága, most nincs „majd”, meg „azonnal”. A „most” tényleg kötelezően MOST-tá válik. Ebben a jelenben kell léteznünk, és elfogadnunk a mozdulatlanságot, az engedélyezett pihenést. De nem mozdulatlanság ez. Ahogy a szervezet pihen, gondolatcsírák indulnak innen-onnan. Egy magból egy egész kert, majd egy egész világ teremtődik meg. Újabb és újabb ötletek jönnek, sziporkáznak, s mi gyakorlatilag újrateremtjük önmagunkat egésszé, egészségessé.

Persze tudjuk, előfordul, hogy csalódtunk. Van, amikor felvisznek minket magasra az égre, hogy aztán úri szeszélyből onnan ejtsenek le. Előfordul. Szerencse, hogy mi pedig újra és újra rendszerezzük és felépítjük magunkat, mint a Terminátor minden egyes bombatámadás után. Az igaz, hogy ez egy kis időbe telik. Mi is időt kérünk, és kapunk, mint a sérült focista a meccsen.

Szóval, önvédelem. Ne csak másokat, hanem magunkat is védjük, mert különben átmasíroznak a szép kertjeinken. Erre egy nagyon jó példával tudok szolgálni. Megfigyeltem a gyerekeken. Ha egyedül hagynánk őket minden szabály nélkül, rövid időn belül leamortizálnák azt a helyiséget, ahol vannak, egymásban kárt tennének, visítoznának, egyszóval káosz, vér és bombatámadás lenne. Hát ilyen az ember természete. Csak meg kell figyelni a gyerekeket, és láthatjuk.

Tehát, ha nem szeretnénk legyengülni, saját magunkra is kell ügyelnünk, nemcsak másokra. Védenünk kell a várat, azt a szentélyt, amit kaptunk, amiben az egész életünket töltjük. Vigyázzunk magunkra! Meg kell szabnunk a szabályokat másokkal szemben azoknak, akik be szeretnének lépni a társaságunkba, közelségünkbe. Ne engedjük, hogy bárki, vagy bármilyen vírus belépjen oda, és azt csináljon, amit akar. Ez a mi várunk, a mi életünk, itt csakis mi döntünk.

Kép (lakás) forrása: Visualhunt